Zorán című írás az Új Ifjúság-ban jelent meg 1978-ban.
Ő az, aki várt arra, ami elmaradt… Ő az, aki elhitte az érthetetlen dolgokat… Ő az, aki kereste a tiszta, igaz, bíztató szavakat… Ő az, akit szembejövet megnéztél, és visszanézett rád… Ő az, aki változott e néhány év alatt, mégis vállalja eddigi önmagát.
1973-ban szakadt el az együttestől. Évek múltak el, míg újra önmagára talált. Presser Gábor, a műfaj legjobb zenésze segítette át élete egyik legnehezebb periódusán. Szólóénekes lett. Rövidesen megjelent az első nagylemeze – és újra az élvonalba került. A kirobbanó sikerre maga sem számított. Dalai fél évig(!) vezettek a slágerlistákon. Aztán jött a folytatás…
A siker megduplázódott. A zeneileg összetettebb második nagylemez azt bizonyítja: az előadó kemény kritikusa önmagának. Gondolat- és érzésvilága letisztult, tudja, milyen dalok illenek leginkább az egyéniségéhez. Amikor önmagáról énekel („addig jó, amíg egy kicsivel több vagyok, mint tegnap voltam, amíg az arcom ugyanaz, mit tegnap hordtam”), rólunk is énekel.
A vasárnap reggeli matinékról, a szombat délutánról, a megálmodott aranykulcsról, a boldogságról. Apánkról, aki hitte az első éjszakát, a gyűrű aranyát, a szavak igazát; kedvesünkről, aki nélkül ellenség az érzés és az értelem, aki valahol mélyen megmozdít valamit a szívünkben; barátainkról, akik egészen egyszerű emberek, akik veszítve nyernek, akik sírva boldogok, akik szépek és bolondok. S ha a tű lefut a fekete bakelitről, és a hangfalak is elnémulnak – nem szabadulsz könnyen a dalok varázsától. Érzed, zenében, szövegben valamit elmondtak helyetted. Hogy magadra ismertél?… Az előadónak köszönheted…
Ő az, aki hisz a mikrobarázdában és a lézersugárban… Ő az, aki hisz a fegyver halálában és az ezredfordulóban… Ő az, aki hisz a dalban és önmagában…
