Az alábbi anyag a Labdarúgás 1967. szeptemberi számában jelent meg.
Cím: A szurkoló arca – A beat-zenész
A teenagerek, azaz a tizenévesek körében máris olyan népszerű, mint jó barátja, a futballista. „Az öregek azonban – egyelőre – még a futball javára billentik a számszerű statisztikát.„ Ez az ő véleménye, Sztevanovity Zoráné, akit a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az idei táncdalfesztivál alkalmából különdíjjal jutalmazott a tavalyi, ”Mi fáj” című szerzeményéért, amelyből egy év alatt a legtöbb hanglemez fogyott Magyarországon.
Hogy ő hová sorolja magát: az öregekhez-e vagy a híveihez, azt nem kérdeztem meg. Tény, hogy 25 éves. Belgrádban született 1942-ben. Hét éves volt, amikor szüleivel Budapestre költözött. A Gorkij fasorban, a Radnóti Gimnáziumban érettségizett. A tanulmányok közben, 1960-ban alakította meg zenekarát. Ez már hagyományos kisegyüttes volt: dob, zongora, bőgő, gitár, szaxofon.
A rock-korszaktól indultak, és – nyomon követve minden stílusváltozást – eljutottak a beatig. Ahol aztán sorsuk be- és tehetségük kiteljesedett. 1962-ben a Metró Klubhoz szerződtek, azóta ezen a néven szerepelnek.
– Hol itt a sport? A futball?
– Hát nem olyan az egész?! Elkezdtünk egy stílust, mint Albert Flórián, aztán valami van, de mégsem az igazi. Egy ideig nem megy a „foci”. Akkor kitalálunk valamit, és attól kezdve sorozatban győzünk.
Persze, ő már az elején is győzött. Hiszen úgy kezdődött, hogy a televízió „Ki mit tud?” vetélkedőjén 1962-63-ban megnyerte az énekesek versenyét.
Azt mondja, hogy ehhez tartja magát a szurkolásban is. Már mint a „Ki mit tud?”-hoz. Nincs kifejezetten kedvenc csapata. Mindig annak drukkol, amelyik szebb, jobb, ötletesebb játékkal fel tudja kelteni a rokonszenvét.
– Soha nem szerettem a vérmes szurkolókat! – jelenti ki nagyon határozottan.
Ami – ismerve az ő „drukkertáboruknak” átlagon felül heves vérmérsékletét – meglepő, de mindenképpen tiszteletre méltó álláspont egy 25 éves beat-énekestől. Különösen, amikor még hozzáteszi:
– Soha nem tudtam úgy drukkolni, hogy az én csapatomnak mindent elnézzek. Ez egyaránt érvényes a futballra és a zenére.
Az a híre a szakmában, hogy nem mehetnek hozzá olyan kéréssel, amit ne igyekezne teljesíteni.
– Zorán mindig sportszerű – vallja róla Benkő Laci, az egyik nagy rivális, az Omega együttes orgonistája.
Van előzménye ennek a magatartásának?… Születésétől ilyen, vagy valóban nevelte őt a sport is?
Nem hagy sokáig töprengeni. A kétségeket egyetlen mondattal eloszlatja:
– Apám a Crvena Zvezda kapusa volt.
A belgrádi Vörös Csillag (magyarul ezt jelenti a név) a baráti Jugoszlávia egyik legjobb csapata volt sokáig.
Zorán már nem látta édesapját a futballpályán. A szemüveg miatt korán abba kellett hagynia az aktív labdarúgást. De ma sem múlik el hétvége, hogy meccsre ne járjon. Zoránnak mostanában már alig van ideje erre. De a grundon, kisiskolásként, a zene előtti korszakban ő is kapus volt mindig. Sőt, az öccse is. És mivel egy csapatban két kapus nem fér meg, rendszerint az ellenfél kapuját, azaz két kődarab vagy sapka által határolt vonalat védte Dusán. Még szerencse, hogy a beategyüttesben három gitár van, így a fiatalabb Sztevanovitynak is jutott egy belőlük. Így aztán a két fivér egy csapatban játszik.
A papa nem muzsikál, csak szurkol. A fiainak is, kedvenc labdarúgóinak is. Mert neki vannak a futballisták között is kedvencei. Ő a családban az abszolút szurkoló. Azért persze van egy „mellékfoglalkozása” is: a Magyarországon megjelenő délszláv lap, a Narodne Novine főszerkesztője.
A családban – éppúgy, mint egy labdarúgó, vagy zenekari együttesben – mindenkinek megvan a kijelölt taktikai feladata. Dusán a kísérő gitáros, a mama a hűséges kísérő. Megosztva szívét ilyenformán a zene és a futball között. Ha véletlenül mindannyian ráérnek és meccs van a televízióban, akkor teljes az öröm: együtt a család.
A cikk elején említett jó barát, a futballista: Albert Flórián. Indokolja és erősíti ezt az anyanyelv rokonsága. Kedves jelenet szülője lett nemrég a szerb nyelvtudás. Az utcán találkozva annyira belemélyedtek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették a hívekből nagyhitelen összeverődött spontán hallgatóságot. Nem volt titok, amiről szó esett köztük, mégis egyszerre jutott eszükbe a tréfa lehetősége: gyorsan szerbre fordították a szót. A pletykára éhes gyerekek – kicsit csalódottan – odébbálltak.
Zorán szerint sok a rokon vonás a két „sportág”, a beat-zene és a futball között. Az a gyilkos tempó, amely az elmúlt években a tánczenének ezt az új stílusát jellemzi, sokban hasonlóvá teszi hivatását a modern labdarúgáshoz, sorsukat pedig Flóriékéhoz. Gomba módra növekednek az új együttesek világszerte. S velük új trükkök, még rafináltabb technika, ugyanakkor egy-egy hagyományos hangszer beállításával a stúdióban lassú közeledés vissza a klasszikus, melodikus hangzás felé.
– Más a felállás a stúdióban a felvétel közben, és más a pódiumon, a „pályán”. Olyan ez, mint amikor a labdarúgó edző a 4-2-4-et alkalmazza az egyik ellenféllel, a 4-3-3-at, vagy a klasszikus 3-2-5-öt, mert ez is visszajön egyszer, a másik ellenféllel szemben. Nálunk már elkezdődött. Ha nem figyelünk oda, ha csak egyetlen edzést kihagyunk, menthetetlenül kikaptunk. Lemaradunk a tabellán.
Futball és beat. Albert Flórián és Zorán Sztevanovity. A csuda gondolta volna, hogy ennyi érintkezési pont, közös vonás mutatkozik közöttük.
Pedig, ha csak a II. Magyar Táncdalfesztivál nézőterének – majd azt írtuk, tribünjének – hangulatát tekintjük, már akkor is, teljes joggal gondolhattunk volna rá.
