Hermann Zsolt a 2018-as Aréna-koncert másnapján levelet írt Zoránnak. Az irományt az előadó a hivatalos oldalán megosztotta így sok zenebarát olvashatta a nagyszerű sorokat.
Mutatjuk a levelet, teljes egészében.
Nem tudom pontosan hány Zorán-koncerten voltam, de az biztos, hogy senki mást nem láttam annyiszor színpadon, mint téged. Úgy saccolom, a 36 év alatt 100-120 alkalom lehetett. Elég rendes mennyiség. Persze vannak köztük csúcsélmények, mint mondjuk a szívemnek oly kedves 1983-as tatai. Mindez csak azért érdekes, mert ehhez képest mondom azt, hogy a tegnapi volt minden idők messze legjobb Zorán-koncertje.
Valaki mondta, hogy voltak hibák. Lehet, de ezek nekem vagy nem tűntek fel, vagy nem érdekelnek. Ez a koncert olyan szférákat érintett meg, hogy szégyellném is magam, ha nekiállnék szőrözni, azt fejtegetni, hol csúszott meg a kuplung.
Tényleg valami elképesztően pazar lakoma volt. Ismerve a programot, erre is számítottam. De nem ittam előre medvebőrt, és nem ettem kutyavacsorát: tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy az összes belepakolt ötlet és a hatalmas meló ellenére sem jön össze rendesen. Lehetnek technikai grimbik, esetleg fáradtak lesztek, negatívba fordul a bioritmus, frontátvonulás cseszi szét az emberek idegeit, beáll valami vacak konstelláció, vagy akármi. De nem volt semmi hasonló: csodálatos koncert volt, minden ízében. Úgy álltam fel, hogy ősszel simán beneveznék egy az egyben ugyanerre a menüsorra. Tudom persze, soha többet nem lesz ez, egyszeri alkalom volt – csak Chuck Norris volt kétszer Budán kutyavásáron.
Megtehetted volna, hogy a sztenderd csapattal a hátad mögött eljátsszátok nagyjából ugyanazokat a dalokat, amiket egy vidéki koncerten, nagyjából a szokásos hangszerelésben. Minden bizonnyal úgy is telt házad lett volna. De te sosem tudnád megúszósra venni a figurát, mert nem olyan vagy. És mert szereted kényeztetni a közönségedet, akkor érzed jól magad, ha adhatsz valami különlegeset. És nem a füstköd, a lézer, a tűzijáték és egyéb cirkuszi mutatványok szintjén: nálad a dalokról és a muzsikálásról szól az összes extra produkció. Meg az érzelmekről, amiket ezek kiváltanak. És hát egy Nagy találkozás mélyebb rétegeit érinti meg a léleknek, mint amikor az ember abban gyönyörködik, milyen szép zöld ábrákat rajzol a lézer a levegőbe…
Mindezt gyönyörűen kifejezte a csillár. Bárki is találta ki: kudos! Elsőre sima fehér gömbök. Aztán amikor elkezdtek élni, színeket váltani, hullámzani, az egyik kivált közülük, a többi visszahúzódott… Nagyszerűség az egyszerűségben, finoman, ízléssel.
Van még két dolog, ami nélkül nem lett volna olyan az egész, amilyen tegnap volt: az arányérzék és a dramaturgiai érzék. Lehetett volna az embernek olyan érzése, hogy „sokat akar a szarka, de nem bírja a farka”. Vagy éppen lehetett volna széttöredezett a koncert. Maradva a lakoma-allegóriánál: a mákos tészta, az ecetes uborka és a currys kukoricasaláta gyors egymásutánja érdekes gasztronómiai élmény, csak éppen meggyötri az ember ízlelőbimbóit. De nem volt ilyen probléma: a tegnapinak a sokszínűsége mellett nagyszerű íve volt, és tökéletes elrendezettsége.
…innen aztán hova tovább?
A fogadáson láttam a rémületet az arcotokon: innen aztán hova tovább? Osztozom az ijedtségben, bennem is ott motoszkált a koncert után, hogy a csúcsról csak lefelé vezet út. De most nem ennek van az ideje, hanem az örömnek, hogy ez így sikerült. Egyébként meg a feleségem azt üzeni, hogy „sima, egyszerű” Zorán-koncertek is boldoggá teszik, csak legyenek! Közgazdasági fogalmakkal élve, az se jó, ha egymást követik a csúcsélmények, mert úgy elromlik a határhasznosulás, devalválódnak az értékek. Ugyanakkor nem félek attól, hogy a legközelebbi Aréna után bárki is fanyalogni fog: „Hát… nem volt ez annyira rossz – de bezzeg a 2017-es!” Azt se hittem volna, hogy a 2011-est (vendég: Rúzsa Magdi, LGT) überelni lehet – aztán tessék! Már a BKK is fölötte volt, a tegnapi meg tényleg túltett mindenen.
Csak néhány részletet emelek ki, olyanokat, amik sem a Kongresszusiban, sem a Müpában nem voltak – azokat már úgyis alaposan átbeszéltük.
Tök jó volt az összetegeződés a közönséggel. (Túl azon, hogy élből rühellem a magázódást.) Jó pár éve megy Gellért András sorozata a Rádióban: A Metro Klubtól a Szigetig, abban ő magázza az interjúalanyait. Gondolom, ez a megszabott rádiós protokoll, de van, amikor el kell attól térni, és ez az eset pont ilyen. Kikapcsolt mikrofonnal nyilván mindenkivel tegeződik, már csak ezért is hamis az egész magázósdi. Hamvas Béla írja valahol, hogy az állatokat, a gyerekeket, és az Istent nem magázzuk. Ebben speciel igaza van. Hozzáteszem, rockzenészt sem magázunk. Mert disszonáns és bizarr, ráadásul teljes értetlenségről árulkodik. Te pedig a koncerteken abszolút tegező viszonyban vagy a közönségeddel – ha egyenként mindenkivel nem is, együtt, közönségként mindenképp. (Hiszen „benne vagyunk mi is”.) Baromi jó volt, hogy ez így ki is lett mondva mindkét részről: nagyon jól szólt lentről az a „Szia!” A koncert közben egyszer még véletlenül magázó fordulatot használtál, össze is néztek körülöttem: „De hát már összetegeződtünk, nem?”
Óriási kihívás volt a lányoknak a Nagy találkozás, mégis, fel sem merült bennem, hogy rossz lehet. Pedig lett volna okom a kételyekre, egyszerűen azért, mert annyira magasra tette a lécet az eredeti. De hát nagyon ott volt a lányok változata is. Egyre magabiztosabbak és egyre jobbak, az Ederlezi is úgy megszólalt, hogy a fal adta a másikat. Riszpekt!
A padlás-blokkért külön hála
A Te majd kézenfogsz-ot ezerszer hallottam már, de nem tudom megunni. Mindig szépen dúdol a közönség – biztos másoknak is sokat jelent ez az egyszerű kis dal.
A padlás-blokkért külön hála és köszönet! A szervezési truvájt is nagyra értékelem, de nem azért. Az Örökre szépek-et sokan elénekelték már, de általában nem csinálják meg a végén a hangfelhúzást, és ettől mindig komoly hiányérzetem támad. Hát itt most megkaptam. Pápai Erika teljesen elrepített, tiszta orgazmus volt az a fél perc.
A Fényév távolság furcsa volt így, hogy nem Pici énekelte. Nekem már csak vele hiteles, egyszerűen kiszakad belőle a szólókoncerteken, és általában brutális ereje van. Így csak egy „előadás” volt, annak mondjuk nagyszerű, és azért Pici is aládünnyögött. Wunderlich tényleg csodás Rádiósként. Sokszor láttam A padlást Kaszással – nagy dolog, hogy végre
olyan a Rádiós, aki méltó hozzá.
A Varázskönyv alatt meg azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim. Nem is gondoltam volna, hogy így fog hatni rám, de úgy látszik jó mélyre beitta magát a lelkembe A padlás.
Láttam, hogy végül kimaradt a Penitencia és az Üres bölcső, mert nem fért bele az időbe. Nem mintha nem szeretném ezeket a dalokat, de most csöppet se hiányzott egyik sem.
Mesteri volt, ahogy Kornélt bejelentetted: először csak azt, hogy benne van az első tízben, aztán tizedmásodpercre eltalált hosszúságú hatásszünet után: és ő az első. Apróság persze , de az ilyen apró dolgokban lakozik a mágia: csipetnyi fűszer csak, mégis egész más lesz tőle az étel.
A Kóló… hát az sose volt még ennyire forró, még 2011-ben sem. Borzasztó jó volt az intro: odalent lehetett érezni, ahogy szép lassan leesik a közönségnek, mi is ez, és: „Na végre, ezért jöttünk! (De azért a többi se volt smafu.)” A koncert után ahogy elnéztem az arcokat , a boldog mosoly mellett ezt láttam rajtuk: „Azt a mindenit! Húha! Hát ez aztán…!” Ezúttal 156 perc volt az ünnep.
