Varga Andrea 2003. Miskolci Nemzeti Színház
A szó új ízét nem érzem én,
Bennem még tisztán él, úgy, mint rég,
Minden dal, s minden kép, mely a múltról beszél…
Betölt egy érzés: nincs menekvés,
Sorsom vállalnom kell!
Eltűrni gúnyt és szenvedést,
S menni, ha az időm letelt!
Úgy vártam már, hogy jöjjön a változás!
Szennyes és vaksötét volt a ház,
Az a hely, ahol éltem, hol a fény sosem járt…
És mégis szép volt!
A fiatalság és a szabadságvágy
Legyőzött kételyt és közönyt,
Míg szívem a néphez talált!
Miért kell, hogy sírj, Argentína?
A sorsom, hogy érted éljek!
Eldobnék mindent, csupán, hogy érezd:
Áldott a végzet; szenvedni érted!
A pénz, s a hírnév nem csábít már…
A féltett kis ábrándvilág csak egy gyermek álma volt,
S mint füst, messze szállt…
A szép csodáktól, az illúzióktól ne várj megoldást!
A válasz itt él a szívemben, ha szeretsz, én nem hagylak el!
Miért kell, hogy sírj, Argentína?…
Miért kell, hogy sírj, Argentína?
A sorsom, hogy érted éljek!
Eldobnék mindent, csupán, hogy érezd:
Áldott a végzet; szenvedni érted!
Mindent elmondtam, s a s szívem most újra könnyű és álmodó…
És aki rám néz, tudja már, hisz éreznie kell:
Igaz volt minden szó…
Hallgasd meg a dalt!
