Amit az író papírra vet, az Kertész Imre szerint bevallott szimbiózisa valóságnak és fantáziának: így fordulhatott az európai és a magyar ember, a szellem embere és mindenki más, aki túl akar látni a közömbös valóságon valami felé, ami már nem csak szebb, igazabb és jobb, mint amit gondok és örömök között megél az ember.
Segítség is, hogy megértsük, amit emberileg tudni lehet igazságról és hazugságról, szerencséről és szerencsétlenségről, véletlenről és Gondviselésről, valóságról és fantáziavilágról, betegségről és reményről, bánatról és boldogságról: az ember legemberebb mélységeiről.
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 1944-ben, tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. 1945-ben, a koncentrációs táborok felszabadítása után tért haza. Eleinte újságíróként, majd munkásként dolgozott, később műfordítóként többek között Elias Canetti, Sigmund Freud, Hugo von Hoffmannstahl, Friedrich Nietzsche, Arthur Schnitzler, Ludwig Wittgenstein, valamint modern német és osztrák szerzők írásait ültette át magyarra.
Első regénye 1975-ben jelent meg
Első regénye, a Sorstalanság 1975-ben jelent meg, de csupán 2002-es Nobel-díja után vált világszerte ismertté. A kudarc (1988) és Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) első regényének témáját folytatja. A Felszámolás (2003) a rendszerváltozás utáni budapesti értelmiségről ad képet. 2006-ban jelent meg K. dosszié címmel önéletrajzi regénye, 2014-ben pedig A végső kocsma című kötete. Utolsó műve, A néző – Feljegyzések 1991–2001 idén tavasszal jelent meg.
Kertész Imrét 1989-ben József Attila-díjjal, 1997-ben Kossuth-díjjal, 2000-ben a Herder-díjjal és a Die Welt irodalmi díjával, 2001-ben a német Becsületrenddel tüntették ki, 2002-ben Nobel-díjat, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét kapta meg. 2014-ben a Magyar Szent István Rendet vehette át.
Halála felmérhetetlen veszteség nemcsak a magyar, de az egyetemes kultúra számára is. Osztozunk élete hűséges társának, Kertész Magdának és családjának gyászában.
(EMMI Sajtó- és Kommunikációs Főosztály)
