Vannak hangok, amelyek nem egyszerűen megszólalnak, hanem megérintik az ember lelkét. Cserháti Zsuzsa hangja ilyen volt.
Ma is nehéz úgy meghallgatni a Boldogság, gyere haza, az Édes kisfiam, a Kicsi, gyere velem rózsát szedni vagy az Én leszek című dalokat, hogy ne szoruljon össze egy kicsit az ember szíve. Mert az ő hangjában nemcsak a tehetség volt benne, hanem egy egész élet minden öröme, fájdalma, küzdelme és reménye.
Cserháti Zsuzsa hatalmas utat járt be. Volt idő, amikor ünnepelt sztárként állt a színpadon, később azonban hosszú évekre szinte eltűnt a közönség szeme elől. Mégsem adta fel az éneklést.
Aztán 1996-ban visszatért, és bebizonyította, hogy az igazi tehetséget nem lehet örökre elhallgattatni. A Hamu és gyémánt sikere újra a csúcsra emelte, ő pedig egy olyan hanggal tért vissza, amelyben már ott volt az átélt évek minden tapasztalata.
„Más lett a torkom, megkeményedtem egy kicsit, ugyanakkor hatalmas lelkem lett.”
Talán ebben a mondatban benne van Cserháti Zsuzsa egész története.
2003. július 23-án, mindössze 55 évesen elment. Túl korán. Sokkal túl korán.
De vannak művészek, akiknek a halála nem jelenti a jelenlétük végét. Cserháti Zsuzsa ma is velünk van, amikor felcsendül egy dala, amikor valaki könnyes szemmel hallgatja az Édes kisfiam sorait, vagy amikor egy régi felvételen újra megszólal az a semmi mással össze nem téveszthető hang.
Emlékezzünk rá ma szeretettel.
Cserháti Zsuzsa hangja elhallgatott, de amit nekünk adott, az örökre velünk marad. ❤️
