„Életem legfájóbb és legigazságtalanabb két hónapján vagyok túl…” – Jakupcsek Gabriella nemcsak munkáról, életéről is mesélt Vass Virágnak a Nők Lapja címlapinterjúban.
Arról szokták faggatni, hogyan lehet sikeres nőként összeegyeztetni az anyaságot és a karriert. Vagy nem faggatják, csak megjegyzik, finoman mosolyogva, hja, igen, a Jakupcsek. Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint a szem előtt élő, sikeres nők életmódszereit megfejteni, és a saját tapasztalatainkba visszaforgatni. Most súlyos dolgokról beszél egészen közelről, a legegyszerűbb szavakkal, könnyedén.
De azért vigyáz az árnyalatokra. A ruhadarabjai és a szavai árnyalataira. A jó ízlésre. Miközben egy budai étteremben szemlét tartunk a világ és a mindennapjai felett, újra és újra bevillan egy pár hónappal ezelőtt véletlenül elcsípett tévés pillanat, amikor huszonnégy év után elbúcsúzott a neves műsorvezető a hűséges nézőitől. Nem tudom, mit is akarok ezzel mondani, de azért szóba hozom.
– Tízmillió embert szögezett a tévé elé a híradó végén az a pár mondat, amellyel Claire Chazal népszerű francia műsorvezető megköszönte a nézőknek, hogy annyi éven át figyelemmel kísérték a munkáját. Váratlanul kellett mennie – ahogy ő mondta, dupla sokkot, emberi és szakmai sokkot élt át.
– Érdekes, hogy őt említed, mert ha valahol kedvet kaptam a tévézéshez, az éppen az az időszak volt, amikor ösztöndíjasként Franciaországban éltem. Figyeltem az ottani nagyokat, és arra gondoltam, hogy egyszer belőlem is ilyen televíziós lesz. Azon lehet gondolkodni, hogy egy adott országban mi számít nagynak, de azért azt az ívet, amit lehet, én bejárom. És azért mondom, hogy járom, így jelen időben, mert a francia televíziózásban ilyenkor még folytatódik az ív fölfelé. Én abban hiszek, hogy most csak egy hegycsúcsról jövök le és megyek át a következőre, csak nem tudjuk még a távolságot, hogy mennyi és hány kilométer.
– Chazal három hónappal később ismét saját műsort vezetett. Amíg nem állsz nyilvánosság elé, nem szeretnélek a lehetőségeidről faggatni…
– Ennyi nemet, mint az elmúlt hetekben, nem mondtam az elmúlt ötven évemben. Nem mintha nem örülne nagyon az ember ilyenkor minden lehetőségnek, nem mint ha ne lenne hatalmas megkönnyebbülés, hogy gondolnak rám. De éppen amiatt, ami az elmúlt időszakban körülöttem, a szakmában és bennem történt, súlya van a döntésnek. Az ember keresi az útját, figyel, van, amikor kapkodna és van, amikor érzi, hogy egy helyben maradni, nem moccanni az adott pillanatban egyenértékű a cselekvéssel.
Az interjú folytatásában – melyet a 2016/15. Nők Lapjában találtok – Jakupcsek Gabriella különös gyerekkoráról és álmairól is mesél.
