Spiró György szerint Kertész Imre a kilátástalannak tűnő évtizedekben a legszabadabb ember volt, Esterházy Péter a csöndet, a nyugtalanságot és a szenvedést nevezte az írót jellemző legfontosabb szavaknak a Nobel-díjas Kertész Imre pénteki búcsúztatásán a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.
A család, a pályatársak és több száz tisztelő mellett a magyar és a nemzetközi politikai élet képviselői is jelen voltak a temetésen.
“Sötét világban adatott eszmélkednie, lámpásul Thomas Mannt, Nietzschét, Camus-t és Kafkát forgatta, az ő segítségükkel lett e sivatag egyre tudatosabban önkéntes száműzöttje. Értékrendjében, noha lírai alkatúnak mondanám, a regény minden más műfajt megelőzött. Radikális következtetéseit élvezettel hallgatták, hallgattuk Pesten, Szigligeten és Berlinben, a legsúlyosabb kérdésekről tűnődött, összerántva a különböző diszciplinák területeit” – mondta Spiró György.
Mint felidézte, Kertész Imre alapélménye, Auschwitz filozofikus általánosítására törekedett, a lim-lomokat, ha emlékezetéből nem is, de a paraboláiból kiszórta.
“Nem nyűgözte előítélet, hiúság, képzelgett önkép, honi és külföldi, hivatalos vagy ellenzéki irodalmi szempont. Plebejus gúnnyal tekintett mindenre és mindenkire a hazugság szurdokában, ahogy ő nevezi A kudarcban. Ő volt a nép, akinek a népről is megvolt a véleménye, szemléletében az értelmiségi romantikának nyoma sem volt” – fejtette ki Spiró György.
Megjegyezte, hogy Kertész Imre “állástalan, kétes egzisztenciaként, főfoglalkozású munkakerülőként” írta a Művet, gyermeki optimizmussal remélve, hogy az egész össze fog omlani, regénye pedig túl fog élni mindent. “Azokban a nyomasztó, kilátástalannak tűnő évtizedeken ő volt a legszabadabb ember, akit ismernem adatott”.
“Csönd, nyugtalanság, szenvedés – ezek lehetnének a nagy Kertész-szavak, ezek által tudunk meg valami újat magunkról, az országunkról, a világról, istenről” – mondta búcsúbeszédében Esterházy Péter író.
Szólt arról, hogy Kertész Imrének a “nem” volt az igazi fő szava, nemekből áll össze műve, a nemekből élt és dolgozott, ugyanakkor “a szenvedésből, és az ahhoz való viszonyának radikalitásából lesz Kertész művészete”.
Esterházy Péter élete fontos eseményének nevezte, hogy Kertész ágya szélén ült, “és nem tudhattam, tudja-e, ki vagyok, és tudja-e, ő ki. De hogy meghalt, hirtelen annyian ülnek az ágynak a szélén, így óhatatlanul erről is kéne mondanom valamit, de nem akarok rendet vágni az új üldögélők közt, csak megállapítom a tolongást”.
Úgy vélte, a temetés nemcsak arról szól, akit temetünk, hanem azokról is, akik temetnek, rólunk.
“A temetés nem a vége valaminek, hanem a kezdete. Nem az örök életre gondolok, hanem a teendőinkre, amelyeket ránk hagyott a halott. (…) Kertész Imre szövegeit újra és újra kell olvasnunk. (…) Nagy magyar író, akkor is, ha viszonya a nemzettel finoman szólva nem dráma nélküli, nem rózsás. Nem hazudni, rögzíteni hát, ami nincs, vagyis nyugalmat találni. Ezt itt nem kapjuk meg” – fogalmazott Esterházy Péter.
Szavai szerint Kertész Imre nyugtalanságot hagy ránk, múltról, jelenről, jövőről, emberről, istenről, társadalomról, önmagáról, ez az ő nehéz öröksége. “A nyugtalanság új rendjét hozta Kertész a magyar nyelvbe is”.
A ravatalnál a Kelemen Kvartett és Kocsis Zoltán, a sírnál Kelemen Barnabás hegedűművész játszott, majd az író özvegye, Kertész Magda beszélt röviden. Kertész Imre sírja egy ősfás területen található, közvetlenül Thomán István zongoraművész és Major Tamás színművész végső nyughelye mellett.
A Nobel-díjas író életének 87. évében, hosszan tartó súlyos betegség után március 31-én hunyt el.
