Karácsonyi versek felnőtteknek

Áprily Lajos – Karácsony-est

Angyalzenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökik
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.

Németh Ernő: Fekete karácsony

A lélek néha visszájára fordul,
kisértenek az elfelejtett évek,
egy régi emlék föléled a múltból,
s arcunk fakó lesz, falnál is fehérebb.
Egy villanás, egy ellopott tekintet
felforgatja, megfogja szíveinket,
s amit egyszer eltemetett a távol,
visszahozza az idő távlatából.

Már éled is az alkony lomha teste,
ködbe vesznek a budai hegyek,
karácsony este borul Budapestre,
benépesednek az utcák és terek.
A városon át vert hadak vonulnak,
egy ló nyerít, a hídra ágyút vonnak,
a Duna zajlik, hullámzik sötéten,
gépek moraja hasít át az égen,
s szitál a hó. Ez volna hát karácsony?
Kis fény szűrődik át a templomrácson,
oltár fölött Mária szíve vérzik,
s arcán a könnyek peregve futnak végig.

Még látom a Villányi-uti fákat,
a sötétben vonuló katonákat,
körülöttünk a gyűrű most bezárult,
Vecsés felől dörögnek már az ágyuk.
Míg szánakozva nézem őket tétlen,
kezem ökölbe zárul észrevétlen.
Valamit felold bennem ez az emlék,
nincs fájdalom, kín, mit el nem viselnék,
a szorongás szívem markolta, tépte
s nem magamért: érettünk hulltam térdre.

Ady Endre: A téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Almási Petra: Egy angyalnak

Ülök csendben a pamlagon,
S kinézek az ablakon.
Látom a fehér tájat,
A hóval borított fenyőfákat.

Felnézek az égre,
Hol ezer csillag ragyog.
S látom magam előtt
Örömteli mosolyod.

Kint sötét van,
Iszonyú hideg,
Mégis úgy érzem,
Jobb lenne ott, mint itt bent.

Hóangyalt csinálni,
Szánkózni veled,
De sajnos, te már
Nem lehetsz itt velem.

Telnek, múlnak az évek,
De emléked sose feledem.
Bármerre visz az utam,
Te jössz mellettem.

Sírodon ma gyertyát gyújtok
A szeretet ünnepén,
Ezzel megköszönve mindazt,
Amit értem tettél.

Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek

„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ô, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ô, Isten Fia, Ô, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”

Babits Mihály: Himnusz

A Földön
még mindig
a Hivatal csúf vérengzést kohol; a Falkák
őrjöngnek: a Bestia a magas
felhőkig dobálja körmeit; de nékünk
már fáj ez!
Óh Fájdalom! csakhogy megszülettél!
Hozsanna néked! szent Karácsony!

Hűlt bolygók
keringnek
s fészket vert bennük az Élet: vad madár!
saját húsát tépi és eszi: rettenetes Pelikán!
Óh bolygók! megszületett-e már bennetek a Fájdalom?
A Földön
itt van már, véres palástban s töviskoronával!
Meg fog bennünket váltani: Hozsanna!

Hát fájj csak,
szent Fájás!
Szigorú tanító! vezess pálcáddal magasabb
erkölcsbe! Rossz az élet, hogy jobb legyen! Bolond él
saját dögén! Az Élet eleven törvényei
újulnak!
nem marad gyilkos! A Mester léniája fölfelé
mutat: Hozsanna! – s formája mint a kereszt.

Fölsajg az
új Ige:
érc ne tépje a lelkes húsokat! Bénulnak
a nagy acélmadarak! kitérnek az apró
óndarazsak! mert sűrű hálót fon körénk a Harmadik
Szövetség.
Óh Fájdalom! csakhogy megszülettél!
Hozsanna néked, szent Karácsony!

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Juhász Gyula: Karácsonyi óda

Csöndes az éj és csöndes a világ is,
Caesar Augustus aranyos mosollyal
Zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
Béke a földön.

Hallgat a germán és hallgat a pártus,
Néma az indus és néma a hellén,
Herkules távol oszlopa se rendül,
Thule se mozdul.

Már az aranykor új eljövetének
Hírnökeit, a szomorú szibillát
S a szűzi Virgilt födi földi sír és
Hír koszorúja.

S messzi mezőkön nyájaikat őrző
Pásztori népek nézik a derengő
Új csillagot, mely aranyát elönti
Jászoli almon,

Hol mosolyogva és fázva az éjben,
Szőkehajú és szelíd anya keblén,
Most mutatod meg magad a világnak,
Isteni gyermek!

B. Radó Lili: Mit üzen az erdő?

Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
-Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet!

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony

Ady Endre: Harang csendül I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba’
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

Bernáth William: Karácsony

Hó nem szitál. Az ég derűs.
Csupán az este hűs.

A szív örül: Jézusra vár.
A lélek: fénysugár.

Havatlan pusztán mély a csend
egy csillag megjelent.

Az arcokra kíváncsiság
mély áhitata szállt.

Idézve látom múltamat…
a gyémántos havat.

S míg lelkem Jézust keresi:
szívem békével van teli.

Áprily Lajos: Karácsony est

Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem

Kányádi Sándor: Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak

Paksy Gáspár: Adventben

Már én a földnek szolgaláncát
Erős karokkal szétzuzom,
Feléd esengve tiszta hévvel,
Sóvárgó vággyal, Jézusom!

Látom kigyulni napkeletről
Királyok fényes csillagát,
Komor felhőkön, bús homályon
Mennyország fénye csillan át.

Sötét, kietlen éjtszakákon
Kicsiny bölcsödről álmodom,
Sokszor merengek égi kéjjel
Mosolygó kisded-arcodon.

A boldogság regéje lágyan,
Szellők szárnyán susog felém,
Sokszor tünődöm holdas este
Az angyalok szép énekén.

Vigasztalódva nézhetem már
A nagy világot, bár sötét;
Egekből áradt üdv sugára
Oszlatni kezdi bús ködét.

Szívem keservét, régi búját
Örök reménnyel altatom,
A kétség, csüggedés borúján
Raráté sír föl ajkamon.

Az irgalom nagy Istenéhez
Gyakorta szárnyal hő imám,
Mert lelkem e csalárd időknek
Megváltót, üdvöt, fényt kíván!

Hódsághy Béla: Fenyőfát vettem

Fenyőfát vettem kint a téren,
Sudár fenyő volt, égbenőtt.
Pár gyerek fázott a fehéren
Szikrázó Jézusfák előtt.
Kisebb, nagyobb… Az arcuk éke
Csupa piroskék rózsa volt,
S gyöngytiszta szemük szögletébe
Egy árva könnycsepp haldokolt.

A vásárt leste valahánya,
Dámát urat, ki felcsapott.
Az árus hümmög: Vigye kánya!
Én mondogatom: Drága bot!
A szót ők mint a halak, pedzik,
A kis halak a kenyeret,
S hogy állt az alku, szól az egyik:
Elviszem én az úr helyett.

A fát, fillér az ára, ötven!
Csak negyven! mond egy kis deres.
Csak húsz! Csak tíz! csattant köröttem
S már a könyök is árverez.
Nevetve mondtam nékik: Ácsi!
Nem lesz a pénzből így misem!
Apróka hang zokogta: Bácsi,
Egy kis kenyérért elviszem!

Egy kis kenyérért… Sírt, sikoltott,
A téren végigvert a hang.
Éreztem, fent a dómban oldott
Kötéllel zúg a nagy harang.
Nem húzza, veri félre senki,
Csak ép a mázsás döbbenet,
A könnyes Isten kéri, zengi
A kenyeret, kenyeret.

Kasza-Marton Lajos: Utak fehér szőnyegén

Ünneplőbe öltözött
szelíd házsorok között
követem friss nyomát a hóesésnek.

Az úton gondolat szalad – hallom
amint az emberek hívő hangon
Karácsonyról mesélnek…

– A roppanó hó dallamában
vajudást üzen az esti szürkület.
Utak fehér szőnyegén járok
s gondolataim közt viszem az új éneket.

Még nem volt elég az útból,
még csak pár órás ez a fehér üzenet.
Az ünnepből úgy szeretnék megőrizni
minden képet, minden múló ütemet…

Négyesy Irén: Karácsony

Karácsony,
bizony –, hogy kellenél!
Gyertyafényes malasztok,
fehér kalácskenyér
mit Nagymamám dagasztott,
halk lámpa öble,
szaloncukor édessége,
aranydió gömbje,
az esti béke – a lelki béke.
Elgurult minden a múltba,
nem a jövőbe
s aminek értelme volt régen
annak ma nincs értéke.
A materiális valóság
ronda ökle
dörömböl a fülekbe.
Oda a jó,
a szép, a színes illuzió!
Az Élet beteg lett,
jónak hívják a Rosszat
s a Jóság nem kell senkinek.
Szaladgálunk,
mint megzavart hangyaboly
nyáron
egy süllyedő világon.
Az Igazság kidülledt szemekkel
fetreng a porba’,
fojtogatja az Önkény.
Hol van a Jóság meleg
misztériuma?
A lelki szépség elveszett,
helyette halálos örvény
kevereg.
A Csoda – oda van! Oda.
A holnap zsebe
bombával tele.
Amit oly régen
a Sorstól
vártam, reméltem:
nem jött mint Érdem.
Ferde szemszögével
oly idegen nékem.

De valahol fenn
dereng már a Csillag,
közeleg a Jászol –
sok új jövendő Karácsony ontja
fényeit arcomba,
felemelem fejem
s mielőtt elragad
Korom pocsolyája,
az Égi Kegyelem világot
mozgató cérnaszála
felránt a Magasba,
a Lét ölén szunnyadó
fényességes új Karácsonyokba!

Babits Mihály – Karácsonyi ének

Miért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes Barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany kulit:
kezed csak bús anyád melléért nyult…

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zordéletet?
te, kiről zengjük hogy „megszületett”!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Kosztolányi Dezső – Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

Baja Mihály – Karácsonyest otthon

A mi kisfalunkban,
egy kis fehér házra,
Leszállt a karácsony
Simogató szárnya.

Majd a házigazda
Letéve pipáját
Kinyitja a család
Öreg Bibliáját

Ahogy elköltik az
Ünnepi kalácsot:
Énekelnek egyet…
Így szokás ez nálok

S mig olvas belőle
Mind ügyelnek rája,
Áhitattal nézik
Hogy mozog a szája?

Majd kopogás hallik,
A szomszédok jönnek
Szép jóestét s boldog
Ünneplést köszönnek

Egyszer csak elhallgat,
Becsukja a könyvet
S azt monda, mig titkon
Letörül egy könnyet:

S a beszélgetésnek
Se vége, se hossza,
Nincs, ki idejöket
Megszabja, megossza.

„Hát ez a mi fiunk
Hol-merre jár mostan?”
Édes anyám szíve
Erre nagyot dobóan.

József Attila – Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.

Petőfi Sándor – Karácsonkor

Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
Apám, anyám és testvérem között!

Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bujdosom.

Tompa Mihály – Karácsony estéjén

Nem hallod-e? kopogtat valaki…
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn s erősen fú, esik, . .
Erszd be a szegény utast, ereszd
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hot idegen…
Csak. erre, erre! bátran egyenest, –
A szó elég jókor tesz idebenn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiunk

Isten hozott! oldozd te a saruid’ –
Jót ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar:
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja, szenvedés az utas élte most… !
Szél ostora s köd a kísérete;
Ember s hajléköröm reája, kit
Éhes, vonító vad kisérgete.
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiunk?

Elébb, elébb! ugy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely;
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidúlj fel s ünnepelj!
Vendégünk vagy; szállást ad e fedél,
S alatta szél, hideg, ne féfj, hogy árt!
Megosztjuk a mi jót nyernénk veled,
Nyujtsd közeledő azt az üres pohárt…
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiunk?

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad,
S hogy ifju szívednek mily álma van?
Nagy cél utóm fellett eredned a
Széles világnak ily fiatalan;
Élnek-e még szüleid, a kiket
Ugy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordúl-e már utad,
Vagy tiéid’ még messzebb hagyod?
– Mikép az a mi kedves, rossz fiunk?

Mert úgy van az! oly balga a szüle,
Hogy a fiat serdült korára vár…
Akkor kiszállanak… S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyentor ont
Az a hiány legkeserűbb könnyűt,
Midőn az édes, vagy szent alkalom,
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyújt…
– Mikor térsz meg, mi várva várt fiunk?

Mikor telnek be édes álmain! … ?!
Ugy lenne majd végóránk is nyugodt…
De im éjfélt üt, – a hívő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott,
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallhassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyúgalomra most: –

Jer, a vetett ágy vár… jó éjtszakát!
– Jó éjtszakát, mi szeretett fiunk!

Arany János – Karácsony éjszakáján

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag -é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözítőt hirdet az emberiségnek?

Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éjt táncaikhoz rémeknek világol?

Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
akár bújdosó láng – én megyek utána!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre – temetőbe viszen.

Madách Imre – Karácsonykor

The post Karácsonyi versek felnőtteknek appeared first on Meglepetesvers.hu.