Legendás tévés sorozatunkban jöjjön Ipper Pál.
Ipper Pál 1927-ben született Budapesten, a budapesti Berzsenyi Gimnáziumban tanult. 1941-ben félbeszakította tanulmányait és műszerészinas lett a Fogorvosi Műszergyárban. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. Az elektromos villanymotorokat, berendezéseket készítő Szalay István Rt.-nél dolgozott, majd a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) V. ker. függetlenített titkára volt. 1949 és 1953 között az ÁVH századosa volt.
1953-1958 között esti, ill. levelező tagozaton az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Kara (BTK) magyar-történelem szakát, 1959-60-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE) BTK angol szakát végezte.
1953-tól a Magyar Rádió munkatársa. Dolgozott a műsorszerkesztőségben, az irodalmi osztályon, az idegen nyelvű szerkesztőségben, végül a politikai adások főszerkesztőségében. Az 1956-os forradalom kitörésekor, október 23-án a Magyar Rádióban volt. 1956 végétől a vidéki stúdiók felelőse, 1959-63-ban a rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője. 1963-1969 között a Magyar Televízió New York-i tudósítója volt. 1969-től részt vett az első televíziós Fórumokon. Két évvel később, 1971-ben indította el a nagy sikerű 168 óra című rádiós műsorát, amelynek első műsorvezetője és főszerkesztője. 1974-től a TV-Híradó főmunkatársa, külpolitikai kommentátora; számos jelentős világeseményről adott helyszíni tudósítást.
1984-1988 között Magyarország ausztráliai nagykövete volt. 1989-ben szerepel néhányszor az induló TV2 műsoraiban, de hamar abbahagyja. Ez összefüggésben lehetett azzal is, hogy a Kapu c. újság lehozta az ÁVH tagok listáját, közte az ő nevét is. 1989-ben nyugdíjba vonult.
„Ipper Pali nagy rádiós múlttal jött hozzánk. Két lábon járó külpolitikai kalendárium volt, mindenkit ismert a nyugati politikai életben és médiában, akit egyáltalán érdemes volt. Több világnyelven írt és beszélt. Állítom, hogy ő lopta be a magyar képernyőkre azt, ami Nyugaton természetes és nálunk annyira hiánycikk volt: a személyiség varázsát. Pályája csúcsán külszolgálatra hívták és egy hétköznapi híradóban élő adásban búcsúzott közönségétől. Ma sem tudom, szerkesztői fogás volt-e, hogy hóna alatt tömött dossziéval, szájában pipájával már kivonult a stúdióból, de a kopott, üres szék képét még sokáig adásban hagyták.” – írta cikkében Spánn Gábor 2002-ben.
