in

Megható gyászbeszéd! Eltemették a magyar rendezőt

Hirdetés

2015. augusztus 26-án az Új köztemetőben végső búcsút vett a színházi szakma Ács János rendezőtől.

Temetésen Forgách András mondott gyászbeszédet, amit alább közlünk.

Mesélik, hogy a hír hallatán meglett férfiak zokogtak az utcán. Mint olyankor, amikor valami jóvátehetetlen történt. Minden halál jóvátehetetlen, de úgy látszik, vannak jóvátehetetlenebb halálok is. Vannak közöttünk menthetetlenebbek és veszendőbbek, olyanok, akikre nem gondoltunk sokáig, és most hirtelen, hogy már nincsenek többé, egész valójukban elénk állnak, és komoly férfiakból is, akik különben nem szívesen mutatkoznak gyöngének, kibuggyan a könny. Ha nem is keresték őt évek óta, aki korábban olyan fontos volt nekik, ha elhallgattak is, ha róla volt szó, mert úgy érezték, nincs már róla mit mondani, a szívükben mégis hirtelen óriásivá nőtt a hiánya.

Egyetlen és megfellebbezhetetlen igazságot nem fogok tudni mondani Janiról. Nem lehet mondani Janiról. Pedig csak akkor lehet elengedni valakit a holtak birodalmába, ha megmondtuk, hogy ki is volt ő, és miért járt itt a földön. Biztos vagyok benne, hogy egymásnak szögesen ellentmondó történetek keringenek róla, én magam is tudnék róla szögesen ellentétes történeteket mesélni, olyasmiket, amelyek elvben tökéletesen kizárják egymást, és lehetetlen, hogy egy és ugyanazon emberrel történtek volna meg. A mítoszok ideális anyaga. János egyik különös tulajdonsága volt a megfoghatatlanság.

Színész volt, tanár, rendező és drámaíró is, de mindenekelőtt géniusz, ismeretlen erők összefoglalója, még önmaga számára is ismeretlen tudás birtokosa, és ezzel a tudással mágikus módon élt, hiszen az igazi alkotás, az igazi teremtés nem szándékok kérdése, az alkotó ember, a teremtő nem csak úgy általában akar valamit, hanem kell, muszáj akarnia, hajtja őt a daimón, saját teremtő képzelete.

Életveszélyes dolog úgy élni, hogy az ember csak a daimónra, a benne lakó szellemre figyel, ha engedi uralkodni ezt a szellemet, ha mindent ennek rendel alá, amikor pedig a rendezésnek – és most elsősorban a színházrendezőt búcsúztatjuk – megvan a maga bejáratott és üzembiztos technológiája: egy magyar színházrendezőnek pontos ütemterv szerint, átlagban hat hét alatt talpra kell állítania és el kell engednie egy előadást, évi minimum kettőt kell rendeznie, ha igényt tart hazánkban a rendezői titulusra, van, aki ezt a számot évi nyolcra, sőt többre is fel tudja tornászni, de már az a kettő is, egy őszi és egy tavaszi, folyamatos szellemi éberséget követel: a színház egy előadásgyár, nem állhat meg, akkor is csinálni kell, ha az embernek nincs mit mondania: aki nem rendez, az nem rendező, az ihletnek mindig muszáj megjönnie, ha esik, ha fúj.

Jani harmincöt év alatt, a Szöveg és zenétől a Bob hercegig éppen 99 előadást rendezett, 1978 október 28. és 2013 december 13.-a között, a Színháztörténeti Intézet statisztikája szerint, tehát megállapíthatjuk, hogy évi átlagban hármat. Micsoda számmisztika, micsoda szimbolizmus, még ha öt-tíz éves szünetekkel vannak is benne duplázások, feltűnnek visszatérő szerzők és előadások is a sorozatban, hogy éppen 99 előadás, hiszen a századik előadás egy színházban mindig ünnep. Mintha Jani azt üzenné ezzel az egyetlen hiányzó előadással, ezzel a 99-es számmal, hogy tudja, amit létrehozott, nem tökéletes.

De nem is akart tökéletes előadásokat rendezni, nem ez volt az eszménye, a rendezést elsősorban mágikus aktusnak tekintette és csak másodsorban esztétikai feladatnak, sohasem hatalmi pozícióból rendezett, pedig végigjárta a színházi ranglétrát, sok kezdőt elindított a pályáján, és nagy színészekkel egyenrangú, inspiráló partnerként dolgozott. Rendezőként a gyengeséget vágyta, óhajtotta, mint esendő, sebezhető személyiség állt szemben a színészekkel, ami egy hatalmas paradoxon, sőt, oximoron. Kaposváron, és ez nagy szerencséje a magyar színháztörténetnek, megtanulta, milyen az a műhelymunka, milyen az, egy szellemi közösségben dolgozni, olyan védelem és figyelem vette körül, amelyben a feltétlen belső szabadság, a tévedés joga és a szigorú, kérlelhetetlen elmezés egyenrangúan volt jelen. Nagy kegynek érzem a sorstól, hogy néhány, úgynevezett hétfői megnézés utáni megbeszélésre beengedtek engem is, és hallhattam Babarczy László és a többiek elemzéseit olyan előadásokról, amelyek még csak virtuálisan voltak készen.

A gyászbeszéd folytatódik

Hirdetés
Hirdetés

Szólj hozzá!

Nyugodjon békében! Könnyes szemmel hallgattuk Komlós Juci előadását

Kovács Kati: Volt egy régi nyár