Meghitt őszi versek

Híres szerzők költeményeit szedtük össze, amelyek meghozzák az igazi őszi hangulatot. Milyen kellemes érzés, amikor otthon a melegben egy sütemény mellett olvasgatjuk a szép verseket.

Íme a meghitt őszi versek!

Radnóti Miklós: Október

Hűvös arany szél lobog,
Leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
Aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
Csapzott sárga zászlait
Eldobni még nem meri,
Hát, lengeti a tengeri.

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz

Eljött már a november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullanak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden unalmat űzzünk el
Az új boron vidám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió: melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben ülvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi: potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem duzzad,
A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is így fogok te utánad tenni,
Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Kányádi Sándor: Jön az ősz
Jön immár az ismerős
Szél lábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
S harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Arany János: Ősszel

Híves, borongó őszi nap:
Beült hozzám az unalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat. komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán…?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk verőfényes vidék –
Óh, fájna most nékem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán –
Arany hajó, mely futva szegdel
Bíbor habot…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb:
Itt zölden a nyájas sziget:
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, –
Hullám-mosott gazdag virány –
Fehér juhnak s tulkok sereggel –
Minő kép ez?…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hívójelül:
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül:
Lantszóra lejt ifjú leány:
Kettős pohár, mézízű nedvvel,
Vígan forog…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs – boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal:
Nincs többé nagyszerű csoda,
Többé se napfény, se vihar:
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel:
Nincs délibáb…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhangúság, egyformaság:
A nappal egy világos éj:
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj:
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmú lanyha cseppel,
Míg szétolvad…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattas engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el ,
Remény nélkül…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj –
Ez, amit lelkem most kíván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Múltján borong…Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd:”Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledónián
Nép, kit te felgyúts énekeddel.”

Ady Endre: Párizsban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.