Hat évvel ezelőtt adta vissza lelkét a teremtőjének Albert Flórián válogatott labdarúgó, a Nemzet Sportolója. 70 évet töltött közöttünk.
Bár számtalan klub csábította, ő mindvégig megmaradt egyetlen csapat játékosának, ezért méltán kiérdemelte a “minden idők legnagyobb fradistája” címet. Iszonytatóan sok pénzt ajánlottak neki, de nem utazott külföldre. Ő volt a Császár, vagy hétköznapibb becenevén Flóri. A cselezés nagymestereként lenyűgözte a világot, és még csak utánozni sem tudták azt a jellegzetes tartását, ahogyan csípőre tett kezével körbenézett a pályán.
Ezzel kapcsolatban egy kedves anekdota szerint egy alkalommal egy maréknyi szurkoló odalépett hozzá, és így szólt: “Milyen szerencsés szurkoló is ő, hiszen nem elég, hogy nem fizet a meccsjegyért, még bele is avatkozhat a játékba, miközben közelebbről nézheti a pályát, mint azok, akik tisztességgel leperkálják az árat”. Egy másik legenda szerint Albert egy beteg bőrfelületet akart takarni és védeni a tenyerével, igaz, ő ezt a verziót mindig is cáfolta.
Mindmáig ő Magyarország egyetlen aranylabdás labdarúgója.
Albert Flórián szegény családba született. 1952-ben költöztek fel Budapestre, egy picinyke albérleti lakásba. A bútoraik nagy részét egy raktárba kellett vinniük, mert az új otthonuknak nevezett lyukban csupán egy franciaágy fért el.
– 1956-ban két és fél évre Őrszentmiklósra kellett költöznünk. Ez bitang kemény korszak volt, mert onnan jártam iskolába vonattal és gyalog. Akkor már a Fradiban, az akkori nevén a Kinizsiben játszottam. Balszélsőként kezdtem a pályafutásomat – mesélte egy portréműsorban.
Még 18 éves sem volt, amikor bekerült a válogatottba. Idős korában szívesen mesélt a régi időkről. Elmondta, hogy edzései nagy titka az volt, hogy keményen dolgozott. Annyira, hogy mire hazaért, csak annyi ereje maradt, hogy beleájult az ágyba.
