Oszvald Marika Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő édesapja, Oszvald Gyula tenor operetténekes, édesanyja, Halasi Marika szintén operetténekes.
Így a kis Marika már gyermekkorában megélte a szereplések által a közönségből kiváltott szeretetet, csodálatot, ő maga is szívesen énekelt, táncolt, és élvezte a felé irányuló hálát, élvezte, hogy szórakoztathat.
Arra azonban rácáfol, hogy az élet valóban olyan bohém volt az Oszvald családban, ahogy azt elképzelnénk: „Egy művészcsaládban felnőtt gyerek belülről éli meg a művészek mindennapjait, így ő tudja, milyen kemény és alázatos munka szükséges a sikerhez. Édesapám szigorú ember volt, szerette volna, ha van ‘normális’ szakmám is.”
Bár szülei azzal riogatták, hogy mi lesz, ha majd csak a kórus harmadik sorában énekelhet, Marika ezt sem bánta volna: „Én a színházba voltam szerelmes, tudtam, hogy ebben akarok dolgozni. Az sem érdekelt volna, ha futottak még énekesnő leszek, csak azt tudtam, hogy itt a helyem!”
A külsős, nem művészcsaládban felnövő gyermekek a művészi pályában sokszor csak a csillogást, a sikert látják – a kulisszatitkok ismerete nélkül azt hiszik, könnyen nagy dicsőségben lehet részük. „A mi korunkban a művészi pálya még komoly munka volt, nem jött be ez a sztárkultusz, ami ma mindent eláraszt. Mi énekesek, színészek, zenészek szerettünk volna lenni – a mai fiatal pedig csak sztár” – mondja Oszvald Marika a Ridikül magazinnak.
Pedig a dicsőség egyáltalán nem jön könnyen itt sem: rengeteg gyakorlás, továbbképzés, végeláthatatlan próbák, hosszú munkanapok, még hosszabb éjszakák. Úgy, ahogy bármelyik másik felelős, komoly, bár rivaldafény nélküli hivatás megköveteli – csak itt a rivaldafény miatt még az is előtérbe kerülhet, amit szívesen elrejtenénk.
