Petrolay Margit: Sürgős levél című meséje egy kedves és megható történet arról, hogyan teljesíti Télapó egy kisfiú kérését. A történet főszereplői Lacika, a kisfiú, nagyanyja és Télapó.
A történet azzal kezdődik, hogy Lacika ír egy sürgős levelet Télapónak. A levélben arra kéri a Télapót, hogy hozzon neki sok-sok havat, mert nagyanyja vett neki egy szánkót, de a pénzéből már nem futotta hóra.
Télapó elolvassa a levelet, és úgy dönt, hogy teljesíti Lacikának a kérését. Felkeresi a kisfiút, és megígéri neki, hogy hozza neki a havat.
Aznap éjjel Télapó elindul, és csillagos havat kezd hullatni az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hull a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját.
Reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak: „Esik a hó! Esik a hó!”
Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.
A történet üzenete
A történet üzenete az, hogy a karácsonyi ünnep nem csak a ajándékokról szól, hanem a szeretetről és a megértésről is. Télapó Lacikának a kérését teljesítésével megmutatja, hogy törődik vele, és hogy fontos neki a kisfiú boldogsága.
A történet azt is üzeni, hogy a gyerekek hite és várakozása képes csodákat teremteni. Lacika levele és hite arra készteti Télapót, hogy teljesítse a kérését, és így meghozza a kisfiú számára a karácsonyi örömet.
Petrolay Margit: Sürgős levél
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó. Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a munkájában.
– Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó? – Itthon. Hogyne volnék itthon!
Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.
– Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyolamagot? Majd ősszel megadom.
Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.
– Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
– Itthon. Hogyne volnék itthon!
– Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.
Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást. Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyolamagot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…
– No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig élek is.
– Egy, kettő, három, négy… – mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.
– Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?
– Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.
Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.
– Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni!
– Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.
– No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:
„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!”
Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.
Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.
– Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
– Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!
Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre. „Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát.
– Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
– Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.
Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott.
– Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?
– Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.
Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút.
Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát.
– Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.
– Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!
Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.
– Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!
– Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.
– Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.
– Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.
– Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.
– Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!
– Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.
Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába.
Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak:
– Esik a hó! Esik a hó!
Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.
