Takács Marika, bemondóval Szilágyi János beszélgetett. Az interjú 1984-ben jelent meg.
– Ön a legelső tévébemondók közül való, így hát ki is adhatna hitelesebb választ arra a kérdésre: jó tévébemondónak lenni?
– Jó. Minden zsák megtalálja a maga foltját – szokták mondani. Én megtaláltam a zsákomat.
– Én mégis maradnék a szólás eredeti értelmezésénél: hogyan találta meg a zsák a foltját?
– Egy tehetségkutató versenyen indultam: énekeltem. Onnan hívtak be. Háromezer lány közül választottak ki néhányunkat.
– Ön bevált és maradt. Mit gondol, amit immár hosszú esztendők óta csinál, az szakma?
– A személyazonossági igazolványomban a szakképzettség rovatban középiskolai tanár olvasható, nem pedig az, hogy tévébemondó. Ezek szerint ez nem szakma. Igaz is, hogyan lehetne szakmának nevezni az olyan munkát, melyet mindössze néhányan csinálnak egy intézménynél.
– Fogalmam sincs, mennyi az a „néhány”, de ha arra kérne, soroljam fel az összes kollegáját, zavarba jönnék. Tizenöt évvel ezelőtt az egyik kezemen megszámoltam volna őket, de most már a cipőmet is le kéne húznom…
– Azt mondja, sokan vagyunk?
– Ön szerint igen?
– Hát sokkal többen, mint azelőtt, az biztos.
– És ez jó?
– Persze, mert nem kell mindennap bemenni, és nem kell reggeltől estig ott lenni. Így az embernek több mozgási lehetősége van, tud mást is csinálni, talán még házon kívül is.
– Helyesnek tartja, ha Ön vagy a kollégái felesleges idejüket más műsorokban vállalt „szerepekre” fordítják?
– Semmi kivetnivalót nem találok ebben. Ezek a kirándulások elősegítik a népszerűséget. Annak idején annak köszönhettük a gyors érvényesülésünket, hogy sokfélét csináltunk.
– Például mit?
– Én még pulóvereket is bemutattam, de az sem volt ritkaság, hogy teljes műsorokat vezettem végig. Ezt úgy képzelje, hogy a napi adást konferáltam, s közben benne voltam egy műsorban, amit azután átvezettem egy másikba. Ez persze „könnyű” volt, mert akkor minden élőben ment.
– Mivel mostanában semmiféle pulóver-parádéban nem láttam Önt, s a Televízióban igen kevés élő adásnak lehetünk tanúi; levonhatom ebből azt a következtetést, hogy a bemondók már nem főszereplők, csak rangos statiszták a televízió műsortengerében?
– Kétségtelenül csökkent a szerepünk, de nagyobb szabadsággal rendelkezünk. Mi dönthetjük el, hogy az adott lehetőségeken belül mit és hogyan mondunk el.
– Vagyis régen a leírt szöveghez kellett ragaszkodniuk, most meg azt mondanak, amit akarnak?
– Azt azért nem, de valahogy minden ebbe az irányba tolódott el.
Ez nem pimasz kérdés
– Tehát Takács Mária, akit a képernyőn néhanapján látok, nem egy intézmény alkalmazottja, akit utasítások, papírok, írott és íratlan szabályok béklyóznak, hanem az a Takács Mária, akinek saját véleménye, gondolata, közlendője és ízlésvilága van.
– Téves. Az adásban nem beszélhetek a magam nevében, akkor a tévét képviselem. Csak a rendelkezésemre álló lehetőségeken belül próbálok önálló lenni. Egy-egy hangsúllyal, mosollyal, fintorral, szünettel igyekszem valamit kifejezni.
– Mit?
– Például, hogy tetszett-e, amit láttam vagy sem. De szavakban nem mondom ki a véleményemet. Talán ezért is vagyunk népszerűbbek, mint a riporterek, mert ők így vagy úgy kénytelenek színt vallani, de a mi szövegünkbe mindenki azt gondol bele, amit akar.
– A népszerűség receptje tehát: ne mondjuk ki világosan a véleményünket.
– Igen. Valószínűleg többen szeretnek, ha nem teszem le a voksot.
– Feltehetek Önnek egy pimasz kérdést?
– Csak tessék.
– Mire szeretné még vinni?
– Ez nem pimasz kérdés, ezt naponta megkérdem magamtól.
– És szokott rá válaszolni?
– Igen. Szeretném még jobban csinálni, de ez egy örök küzdelem.
Így néz ki Takács Marika síremléke
