A Tűzkerék, a Taurus és a Piramis meghatározó muzsikusa a hatvanas évek közepétől tűnt fel a magyar zenei életben, és elmondhatta magáról, hogy megjárta a hadak útját. Az Év Basszusgitárosa cím háromszoros tulajdonosának nevéhez tucatnyi rocksláger fűződik. Ahogy társaságban mesélte többször járt „odaát”, ám fricskát mutatva a sorsnak Som Lajos újra és újra talpra állt; hetven éves koráig úgy tűnt, van még dolga ezen a földön…
Élénk, tiszta, kék, beszédes szempár, alkalmanként biggyesztő, keskeny ajkak. Öltözékében bőrnadrág, mellény, western csizma, valamint ezüst ékszerek gazdagon. Hiába, a Piramis vezéregyénisége előrehaladott korára is megmaradt rockernek. Nem csupán külsőségekben, belül is. Lajos szerette a bölcseleteket. Az egykori szocialista kultúrpolitikus is kapott ebből némi ízelítőt, amikor pikírt megjegyzésére, hogy, „Som, milyen magas ember ön!”, a zenész válaszul odaszúrta: „Ja, Aczél elvtárs, a nagyság nem magasság kérdése”. És az ehhez hasonlókból akadt nála vagy egy tucatnyi…
Az utolsó nagy Piramis összeállás előtti időszakban, személyes sajtófőnökeként megtapasztalhattam munkabírását és céltudatosságát. Azon kevesek közé tartozott, aki nem csupán ismerte, de képes volt a valóságba is átültetni azt a nagyon egyszerű matematikai alapszabályt, miszerint két pont között a legrövidebb út az egyenes. Ha nem így cselekszik, talán sosem kerül az amatőr Rekord zenekarból a Radics Béla fémjelezte Tűzkerékbe, majd onnan, egy furcsa, ám hasznos kitérővel az ős-Neotonba. Ha netán nem így történik, valószínűleg sohasem jut el Amszterdamba, ahol a közösen megcsodált Black Sabbath koncertet követően aligha jut eszébe Balázs Fecónak feldobni az új szupergrupp, a Taurus ötletét. Ahol minden adott az akár nemzetközi sikerhez: a zenészek kivételes kvalitásai, a jól eltalált szövegek és dallamok, a hangszerelés, a Hammond-orgona, a Gibson gitár, no és Som Lajos legendás fekete Rickenbackerje.
Az már igazán nem rajta múlott, hogy a szocialista párt- és kultúrhatalom megijed a tömegeket megmozgató, korát jócskán megelőző négyes fogat fergeteges sikerétől. Mint ahogy az sem, hogy valójában sohasem tudta megemészteni a zenekarból való kiebrudalását. Ő is emberből volt. Eszébe sem jutott a helyére érkező Zoránt okolni, csupán a fejét ingatta: „Hogy kerül a csizma az asztalra?” Valójában a Piramis hozza el a kiteljesedést. Leszűrve a Taurus-korszak tapasztalatait, az évtizedes álmok ott valóra válhatnak. Jelenségről beszélnek, úttörőőrsök alakulnak, öt csodaszép év alatt szinte minden megadatik, amit az adott körülmények között elérhet egy rockzenész. És miért Piramis? Mert öt oldala van, és a csúcsra tör – adta meg a választ. Ám az élet hamar megtanította, hogy a csúcsokról könnyű a mélybe zuhanni. A Piramis szédítő magasságai után meg kellett élnie a Senátor sekélyességét, a belügyi szervek zsarolását, a büntetésként kreált aranyügyet – majd a börtönt is.
Zenekar, zajos siker nincs, alternatív megoldások vannak. Kipakolás a Piramis vádirat könyvében, amelyből megismerhető a valóság; majd a különböző kétes és nem kétes üzleti vállalkozások, mindeközben az önpusztító életmód. Mintha megismétlődne az örök barát, Radics Béla sorsa. Ám a végkifejlet tekintetében a gondviselés többszörösen is másként dönt: úgy tűnik, Lajosnak van még feladata itt a Földön… Egy villanásra visszatér a múlt: a rendszerváltozás utáni öt előadásos Piramis szuperkoncert. Az azt követő eufóriában felmerül a közös folytatás gondolata, amely alaposan átrendezte volna az ötös fogat életét –, mint tudjuk, nem így történt. Pótcselekvésként be kell, érje morzsákkal: újabb könyvkiadvány, a Boldogság kék madara. Nem rengette meg a világot. Mint ahogyan a másodjára megrendezett, bágyadt Piramis-reunion koncert sem, amely végképp megpecsételte valamennyiük sorsát. Aztán az utolsó korszakban még bágyadtabb, eleve halálraítélt kezdeményezése Storm zenekar néven, amely egyáltalán nem kavar vihart. Még csak szellőt sem.
Maradnak a klubok, koncerthelyszínek, rockzene. Lajos szálfaegyenes termete, jellegzetes kalapos alakja szinte minden valamire való zenei megmozduláson feltűnik, hogy aztán valamelyik asztalnál üldögélve csendesen figyelje az eseményeket.
2017 október 30. után ez a kép csupán emlékeinkben élhet tovább. A Boldogság kék madarával hetven esztendősen elszállt egy lélek is, amely a szó legszorosabb értelmében élt és halt a rockzenéért.
– Hegedűs István –
Fotó: Bokor Károly
