Terence Hill is köszöntötte barátját, Bud Spencer színész a búcsúztatón Rómában, a temetési szertartáson.
A megható szavak olasz nyelven hangoztak el, de Füléné Gábor Ildikó lefordította a beszédet!
„Bud mindig egy mondatot ismételgetett: mi sohasem veszekedtünk. De nem csak egyszer mondta el, hanem háromszor először csak kimondta: mi soha nem veszekedtünk, másodszor nagy rácsodálkozással: Mi SOHA nem veszekedtünk!, harmadszor összefoglalta: Mi EGYÁLTALÁN SOHA sem veszekedtünk! Amikor elmentem hozzájuk spagettizni, Bud isteni paradicsomos szószt készített, Maria főzte a spagettitit, és Bud ezt ismételgette én pedig egy kicsit zavarba jöttem. Néhány közös vacsora és találkozás alkalmával észrevettem, hogy ilyenkor a család már felnézett az égre: ezt mintha már hallottuk volna egy párszor!
Az igazság az, hogy mi tiszteljük és szeretjük egymást…
Valószínűleg érdekes lehet, hogy hogyan találkoztunk először, mert ezekben az utóbbi napokban megértettem, hogy nem volt véletlen, még ha annak is tűnik. Carlo Spanyolországban, Almeríában forgatott egy filmet Giuseppe Colizzivel, aki egy nagyon művelt, regényeket író rendező volt. Ő volt az első az olasz mozi történetében, aki egy tisztán iróniára épülő filmet forgatott, a címe: A kutya a macska és a róka (a film nálunk a Nincs bocsánat vagy az Isten megbocsát, én nem! címeken futott – a szerk.); a kutyát Bud játszotta én a macskát. De a kezdésnél én még nem voltam szereplő… egy heti munka után a macskát játszó színész lába megsérült és a forgatást abba kellett hagyni. A rendező, Colizzi Rómába sietett, hogy próbafelvételeket csináljon, rám talált és felkért a szerepre. Gyorsan indultunk Almeríába, de nem igazán volt ez gyors, hiszen a madridi földet érésünk után 24 órát autóztunk Almeríáig. Ahogy odaértem a forgatásra, azt mondták: „Vetkőzz le!”, akkor még nem voltak lakóautók… az öltöztető elém tartott egy törölközött levetettem a nadrágom, a felsőm. „Vedd fel ezt a nadrágot, ezt az inget, itt a pisztolyod! Gyere, gyere bemutatom Carlo Pedersolit! – „Örvendek”- mondtam és kezet fogtunk.
Na és milyen jelenet jött ezután? Természetesen rögtön egy verekedős. Bud volt a kutya én a macska, … de Colizzi nem a szokásos verekedős jelenetet akarta, hanem a korábbiaktól eltérőt. Nekem macskaként csizmában és sarkantyúban kellett játszani és ügyesen ki kellett kerülnöm az ütéseket. Ez úgy történt, hogy én Budtól nem kaptam semmilyen ütést, ő tőlem mindenhova: hasra, mellkasra, s egy bizonyos ponton már nem látott az idegtől, csak forgott körbe és kérdezgette: Hol vagy? Hol vagy? Én egy fán ültem, a közelünkben volt egy fa onnan kellett leugranom sarkantyúval az arcába… és ekkor jött a kritikus pillanat: el kellett döntenünk milyen ütést kapjak? Na de milyen ütést adjunk? Colizzi nem akarta, hogy a szokásos ütések legyenek, ezt használta mindenki már hosszú idő óta… milyen ütést adjunk… ezzel vesztettünk némi időt, de ha lakókocsink nem is volt, szerencsére időnk rengeteg, végül Bud azt mondta: „ Tudod mit csinálok? Adok egy erős ütést a válladra, amitől összecsuklasz. Erre én: „Rendben, de ez nem egy különleges ütés!” Így hát, mivel sajnos egypár alkalommal láttam a Muse téren, hogyan lövik le a galambokat és megfigyeltem, hogy a galamb miután ütés éri felkapja a lábát és utána zuhan le. Úgy gondoltam úgy csinálok, ahogy a galambok: felugrottam és utána estem a földre. Ezt az ütést ő találta ki, az ő találmánya. Hát most egy humoros történetet meséltem el.. Ezt a fajta esést továbbvittük az Ördög jobb és bal kezébe is, ahol a Mexikóinak is megtanítottuk. Bud Spencertől egy jókorát kapott és pont ugyanígy esett el. Nagyon jókat szórakoztunk együtt, amikor Budtól megkapta az utolsó ütést, óriásit repült, ehhez ástunk egy gödröt, melybe matracot tettünk, rá ismét földet, s erre érkezett. Ahogy már mondtam, mi szeretjük és tiszteljük egymást, és azért meséltem el ezt az anekdotát, mert mikor Giuseppe felhívott és azt mondta apa fél órával ezelőtt elhunyt. Én éppen Almeríában voltam, ugyanazon a helyen, ahol először találkoztunk, a kezdet és a vég. A bánat, a zavarodottság és a fájdalom után hirtelen megszállt a nyugalom érzése, szinte már-már öröm. Rájöttem semmi sem történik véletlenül, s hogy az élet örök és Bud már az öröklét örömében van. Biztos vagyok benne, hogy amikor majd találkozunk nyereggel a vállán, azt mondja majd: „De mi nem veszekedtünk soha!”
Íme az eredeti beszéd
