A Vígszínház örökké gyermek arcú, huncutul mosolygós tekintetű, gyönyörű és rebbenékeny művésznője ma ünnepli a születésnapját.
Már gyermekkora óta tudatosan a színészi pályára készült: „A papám annak idején nagyon szeretett volna színész lenni; később is imádott verseket mondani, s valószínűleg észrevette, hogy én is már pici koromban imádtam a verseket”. A családi háttér, a szülői indíttatás mellett nagyszerű pedagógusok, művészek készítették fel a színészet mesterségére. Gimnáziumi éveiről így mesélt: „beiratkoztam egy önképzőkörbe, amit akkor Heller Ágnes tartott, de színjátszó szakkörbe akkor még nem jelentkeztem. Az önképzőkörben viszont elég gyorsan kiderült, hogy van hozzá affinitásom.” Már gimnazistaként játszott két filmben is: Máriássy Félix Karambol (1963) és Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul (1964) című alkotásokban. A középiskolai szakkörök mellett az akkori neves színművésznő, Makay Margit nemcsak szakmai tudást, hanem annak szeretetét is átadva tanította, fejlesztette tehetségét. „Valójában ő indított el a pályán, ő volt, aki először hitt bennem, akinél az alapokat megtanultam, akinek a személyisége döntően befolyásolt, nemcsak színésznőként, hanem az egész életben”.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolára elsőre felvették, osztályfőnöke az a Pártos Géza lett aki nemcsak kiváló rendező, de remek pedagógus is volt: “Ő szintén zseni volt, s színházi emberként is, pedagógusként is egyedülálló. Valamennyien, akik a tanítványai lehettünk rajongtunk érte. Pártos rendelkezett azzal a képességgel, hogy mindenkiből a lehető legjobbat, legigazabbat tudta előhozni.”
Pártos a Madách Színház rendezője volt, és tanítványait szívesen látta volna saját anyaszínházában, azonban Várkonyi Zoltán, már másodév végén szerepet adott neki a Vígszínházban. Ettől kezdve nemcsak a főiskola Ódry Színpadán, hanem a Vígszínházban (A néma levente 1966., A nyár 1967.) is megmutatta tehetségét, rátermettségét. A kritika ígéretes tehetségnek tartotta, s a Vígszínházban és a filmekben még többet tanult az akkori színészóriásoktól: „Együtt dolgozhattam a kor szinte minden jelentős magyar rendezőjével Makktól-Fábriig, Várkonyitól-Keleti Mártonig, együtt játszhattam olyan kolosszális művészekkel, mint Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Latinovits.” 1967-1968-ban, a főiskola harmadik-negyedik évében már rendszeresen játszott a Vígben, forgatott a filmgyárban, és egymás után kapta a szerepeket a televízióban. A mozi tette országosan ismertté, olyan filmekkel, mint a Kárpáthy Zoltán (1966), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Tanulmány a nőkről (1967), az Egri csillagok (1968). A színészdiplomát 1968-ban vette át. A színházban és filmekben nyújtott színvonalas alakításainak köszönhetően Várkonyi azonnal leszerződtette a Vígszínházhoz.
Kezdetben naiva szerepek egész sorát osztották rá a rendezők (Ványa bácsi 1970, Mesél a bécsi erdő 1971), megjelenése, törékeny alkata ilyen szerepekre predesztinálta. Későbbi évadokban még mindig a tiszta női, lírai alakok találták meg, de játéka sokkal mélyebbé, drámaibbá vált (Viszontlátásra, drága! 1972., Bernarda Alba háza 1976.). A színház mellett a televízió aknázta ki igazából a romantikus naiva alakokból „kinövő” művész lehetőségeit. Kivételes érzékenységgel és átéléssel megformált alakjait (Pillangó, A fekete város) több tévés fesztiválon díjazták, ismerték el. A Pillangó című Móricz tévéadaptáció női főszerepének megformálásáért Monte Carlo-ban átvehette az Arany Nimfa-díjat. A televízió sorra adta a jobbnál jobb feladatokat. 1970-1980 között egyetlen mozifilmben sem, míg 36 televíziós alkotásban kapott többnyire főszerepet. Klasszikus és a közelmúltban játszódó történetek figurái emlékezetes alakításaival fonódnak össze. Ebben az időszakban kapta pályájának első állami kitüntetését, 1975-ben, a Jászai Mari-díjat.
A színház mellett a televízió, a szinkron és a rádió adott sok méltó feladatot. Rádiós szerepeiről ritkán esett szó, pedig ugyanúgy egész embert, művészt kíván, mint egy film vagy színdarab. Mándy Iván Játék a téren című hangjátékban nyújtott alakításáért megkapta 1977-ben a Kritikusok díját.
Nemcsak a Vígszínházban játszott, vendégként más színházak fontos előadása is vállalt szerepet: Csodálatos vargáné, Oszlopos Simeon, Torquato Tasso, Kaland, Zúzódás, Angyali üdvözlet, Budaörsi Passió című előadásokban nyújtott alakítások gazdagították művészi pályáját.
Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett
2008-ban kiemelkedő művészi teljesítménye elismeréseképpen a közönség szavazatai alapján a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett. 2010. március 13.-án pedig a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze Díjat vehette át kiemelkedő jellemformálásáért, hiteles alakításaiért. 2011-ben Harsányi Zsolt-emlékdíjjal és Bilicsi-díjjal tüntették ki, és ismét átvehette a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt.
2011-ben a Vígszínház Házi Színpadán mutattuk be A vörös oroszlán című Szepes Mária regény monodráma változatát, amelyen Venczel Vera páratlan tehetségével, átszellemült játékkal, hitelesen mutatja be az emberi szellem fejlődéstörténetét. Ezért az alakításáért 2015 januárjában elsőként vehette át a Szepes Mária-díjat.
A Vígszínház tavalyi, 120. évadának alkalmából mesélt a közönségnek a teátrumról, Várkonyi Zoltánról és a legendás előadásokról.
Jelenleg is játszik a Hegedűs a háztetőn, a Tévedések vígjátéka, A vágy villamosa, a Sógornők, a Fátyol nélkül és a Találkozás című darabban, a Házi Színpadon pedig A vörös oroszlánban.
Csodálatos és gazdag pályát mondhat magáénak, amelyben minden szerepet, minden figurát mély átéléssel, őszinte odadással és hiteleséggel formált meg.
“Nem láthatom előre, hogy mikor mi fog jönni, a lényeg az, hogy amiben éppen vagyok, abban maximálisan jelen legyek. Mert minden pillanat egy visszahozhatatlan lehetőség.”
Forrás: vigszinhaz.hu
