Vujity Tvrtko hivatalos oldalán osztotta meg az emlékeit a tragikus napra.
“Ma 30 éve, hogy felrobbant a “Csernobili Atomerőmű”. amit korábban nem is így hívtak. A neve Vlagyimir Iljics Lelin Atomerőmű volt, egészen 1986. április 26-ig, a robbanás pillanatáig. Miközben a szovjetek kisebb üzemi balesetről írtak, egy svédországi támaszponton radioaktív szennyeződést mértek a munkába érkezők ruháján. A meteorológusok modellezték a széljárást és megállapították: valami felrobbanhatott Csernobil megyében. Így keletkezett a név a városról, amely nagyjából tízszer messzebb van az erőműtől, mint Pripjaty, amely maga az atomváros, ma a világ egyik leglakatlanabb nagyvárosa.” – kezdte Tvrtko.
Mindeközben Magyarországon…
“Nálunk is a “kisebb baleset”, “üzemzavar” szavak szerepeltek a híradásokban, aztán a Magyar Rádió szerkesztője, Bedő Iván ismertette a BBC hírét az eseményekről. Bedő Iván fegyelmit kapott, a hírt többet nem közölték.
Itthon mindenki nyugtatott mindenkit. Érdekes volt olvasni, hogy a radioaktív sugárzás nem nőtt a robbanás következtében, majd pár nap után a meg nem növekedett szint még csökkent is. A május 1-i ünnepségeket megtartották, maximum annyit tudtak a magyarok, hogy ne játszanak a gyerekek a homokozóban, illetve a zöldségeket és gyümölcsöket jól mossák meg!
A kamionsofőrök közben egymást kérdezgették, ugyanis nekik fuvarjuk volt, többüknek a térségbe. A kamionos kérdezte a diszpécsert, a diszpécser a vállalatvezetőt, a vállalatvezető meg ki tudja, hogy kit. Az újságok nyugtató cikkei hatására (is), a kamionok elindultak.” – folytatta a riporter.
Ugrunk az időben…
“Özvegy Szabadszállási Kálmánné sosem nyugodott bele férje halálába. Sok évnyi pereskedés kellett hozzá, de a jogerős ítélet egyértelmű volt: néhai férje azért halt meg, mert egykor ott járt a kamionjával!
Kirády Attila újságíró kollégámmal elindultunk a fuvarlevelek nyomában. Ha ugyanis Szabadszállási Kálmán azért halt meg, mert egykor a térségbe küldték, akkor mindenki, akit oda küldtek, potenciális életveszélyben volt. 12 egykori sofőrt találtunk a fuvarleveleken, 11-en meg halottak voltak kutatásunk idején. Többségük rákban halt meg. Volt, akiről itthon megállapították, hogy tüdőgyulladás végzett vele, Bécsbe kiszállított szervein radioaktív szennyezés okozta rendellenességet diagnosztizáltak.” – jegyezte meg.
Volt-e más lehetőség?
“VOLT! Felkutattuk Markó Imrét, aki kutatócsoportjával elkészítette a “Csernobili Atomerőmű baleset – lehetséges okok és következmények” című tanulmányát. Ebben többek között az is szerepel, hogy egy ilyen katasztrófa nem állhat meg valamiféle lezárt zóna határán, a közvetlen környék pedig maga az életveszély. Megkérdeztem a kutatócsoport vezetőjét, hogy amennyiben Magyarország megismerhette volna a tanulmányban szereplő adatokat, akkor küldtek-e volna kamionsofőröket a környékre…Markó Imre azt mondta. NEM. A nagy rotációs járművek, így például a kamionok kerekei felverik a radioaktív port, ez pedig életveszélyes a sofőr számára.
A tanulmány elkészült, készítői elküldték az illetékeseknek. Az akkor tájékoztatásért felelős főember, Bányász Rezső azonban a tanulmány terjesztését – a szovjet magyar viszonyra való tekintettel- nem engedélyezte.
Interjút kértem Bányász Rezsőtől. Az idős politikus azt nyilatkozta, abban az időben már nem volt cenzúra, sem Csernobillal, sem mással kapcsolatban. Ekkor elővettem a “Szigorúan bizalmas” minősítésű letiltó határozatát és a kezébe adtam. Elolvasta. Az interjút letiltotta.
A magyar tömegtájékoztatásban május közepén az jelent meg., hogy annyira nincs veszély, hogy már a zóna környékén élő terhes anyák sincsenek veszélyben. Közben már ezerszámra végezték az abortuszokat, a nekem nyilatkozó Anatolij Ljavinec professzor elmondása szerint az utolsó ezret már érzéstelenítés nélkül.” – tette hozz. a Tv2 egykori riportere.
A zónában…
“A Zóna félelmetes. Amimkor ott jártam, még kóboroltak az erdőben állatkerti állatok. 1986. április 26-án ugyanis mentették az embereket, de az állatkertre már nem jutott idő, s ember. Pripjatyon beszaladtunk egy tízemeletesbe. Felrohantunk valamelyik emeletre, random berúgtam egy ajtót. Bent egy pillanatok alatt félbehagyott élet nyomait láttam: az asztalon egy könyvet, a hűtőben elpenészesedett valamit, az ablakban cserepes virág nyomait. Akkoriban azt mondták a helyieknek, hogy pár nap és visszatérhetnek, aztán soha nem jöttek vissza.
A magára hagyott vidámpark, a működésképtelen jelzőlámpa, a kiürített óvoda tönkrement játékbabái…Mondom, kísérteties volt.
Annak idején szerencsétlen és szándékosan tudatlanságban hagyott szovjet emberek mentették meg a világot! Az úgynevezett “likvidátorok” építették fel a szarkofágot, vagyis a tető nélkül maradt erőmű fölé húzott vasbetonkoporsót. Volt olyan likvidátor, aki elhallgatta betegségét, hogy maradhasson, mert sokszoros pénzt fizettek neki a munkáért. A veszélyt nem látta, nem érezte, a pénz meg kellett a családnak.
30 éve történt, sokat gondolok rá. Arra, hogy ott voltam, láthattam. Hogy kutathattam a kamionsofőrök történetét. Hogy nem volt felelőse annak, hogy sorsuk így alakult.
1986.04.26, emlékezzünk! Röviden: ezek az én emlékeim voltak, amelyeket most megosztottam Veletek.” – zárta gondolatait Tvrtko.
