Zorán: „– Az a különleges szombat esti programom, hogy…”

Gyönyörű, napsütéses tavaszi délután van. Az esti rádióadáshoz készülődöm. Mégegyszer átnézem a műsor programot, közben Zorán dalait hallgatom. Észrevétlen tör rám a múlt. Az évek visszafelé peregnek, és én emlékezem.

A budai kis általános iskolában csak úgy hívtak: Lévai II. A név első számú tulajdonosa, Éva, két évvel volt nálam idősebb. Egy iskolába jártunk, egy utcában laktunk, csak egy ház választott el bennünket. Szép, fekete hajú, nagy barna szemű, végtelenül kedves és okos kislány volt. Zongora- és angolórákra járt. Mindezek mellett ráadásul kitűnően tanult. Mindenki szerette és különös tisztelet vette körül. Őszinte, gyermeki rajongással szerettem. Ragaszkodtam hozzá, és ő megajándékozott a barátságával. Tanítás után, ha előbb engedtek el, megvártam. A nagymamám finom ebéddel várt mindennap, ám én egy teljes hétig rimánkodtam a szüleimnek, hogy napközis lehessek, pusztán azért, mert Éva oda járt. Télen együtt jártunk korcsolyázni, nyáron pedig a házuk előtti kertben, egymás mellett napozva, gyerekes módon dalokat komponáltunk. Persze a fiú ügyeinket is megbeszéltük. Egy-egy szerelmi csalódás után sokszor volt gyógyír fájó szívemnek, mikor felnőttes intelmeit hallgattam. Ha tehettem, mindig a közelében voltam. Ő volt a nagylány, a példakép. Nem csoda hát, hogy mindenáron hasonlítani akartam rá. Úgy hordtam a hajam, ahogy ő, úgy öltözködtem, ahogy ő. Hosszú percekig szemléltem magam a tükörben, hogy szemügyre vegyem, min tudnék még változtatni a tökéletes azonosulásért. Emlékszem, egyszer három hónapig pöszítettem, hogy beszédem is hasonlítson Évi sikkesen kiejtett esz betűire. Együtt vágtuk ki a színészek és énekesek fotóit, hogy aztán eldöntsük, ki hová kerüljön. Együtt hallgattuk a Beatlest, meg persze a Metrót. Zorán fényképe jól megfért a szekrény belső falán Koncz Zsuzsáéval, Évi akkori kedvencével. Egyikünk sem gondolhatta akkor, hogy évekkel később Zorán felesége lesz.

A gyermekkori barátságok életre szólóak. Ennek bizonyítéka, hogy később, felnőttként, amikor az élet kicsit szétfújt egymástól minket, függetlenül a távolságtól és az időtől, lelkileg mindig egymás közelében maradtunk.

Visszatérve a jelenbe, alig vártam az estét, hogy megkérdezhessem a régi barátot, a Nagy Generáció egyik ma is legnépszerűbb énekesét, Sztevanovity Zoránt:

– Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. Éppen a napokban jelent meg legújabb lemezem és ezáltal egy nagy munka végére került pont.

– Nagyon elfoglalt vagy?
– Persze, mert ezzel még nincs lezárva a munka, a promóció most következik, és úgy gondolom, tart egészen karácsonyig.

– Általában hogy telik egy napod?
– Minden szellemi szabadfoglalkozásúnak, akinek nincs állandó munkája, nagyon sokrétű az elfoglaltsága. Másféle a napi beosztás, mikor például lemezfelvétel készül. Ilyenkor pontos napi időbeosztás szerint dolgozom, szinte blokkolásos rendszerben. Ellenben mikor koncertezem, teljesen felborul a napom, mivel későn fekszem, ezáltal a megszokottnál későbben ébredek.

– Hogy születnek a dalaid?
– Ha tudok rá időt szakítani, akkor csak úgy leülök a gitárommal, bekapcsolom a magnót, és játszom, ami eszembe jut. A dalaim nagy része azonban Presser Gábor szerzeménye, Dusán, a testvérem szövegével.

– A Metró együttes óta szinte töretlen a népszerűséged még itt Ausztráliában is. Egyszóval sikeres vagy. Mit jelent ez számodra?
– Én úgy fogom fel a sikert, mint valami nagyon kellemes velejáróját ennek a pályának, ami nagyon fontos azok számára, akik ilyen foglalkozást vagy hivatást választanak. Mégis csak azok tudnak hosszú ideig fenn maradni, akiknek ez nem száll túlságosan a fejébe. Azt szoktam mondani, az ember ettől akkor védett, ha nem ücsörög nyugodtan a babérjain, hanem teszi a dolgát. A siker boldog és örömteli dolog, egy-egy koncert után hála Istennek, van is lehetőségem élvezni, de nem szabad túlságosan komolyan venni.

– Tudom, hogy a fiatalabb korosztály körében is népszerű vagy, számtalan levelet kapsz tőlük is. Minek tulajdonítod ezt?
– Valóban, zömmel a fiatalok köréből kapok leveleket, talán azért, mert könnyebben nekiállnak levelet írni. Nem tudom mi ennek a titka.

– Talán mert még mindig aktuális vagy.
– Feltételezem, hogy a mai fiatalság elég nyitott a világ dolgaira ahhoz, hogy sokféle zenét befogadjon, és az énfajta előadásomból is ráéreznek a szövegen keresztül valamire, ami őket is foglalkoztatja.

– Hogyan érint, ha az utcán megszólítanak az emberek?
– Hát előfordul természetesen, és szívesen veszem a jószándékú, kedves közönséget. A rossz szándékú tolakodás szerencsére ritkán fordul elő. Koncertek után, amikor az autogram kérők gyülekeznek, nemcsak ők kíváncsiak énrám. Én is szívesen beszélgetek, kikérem a véleményüket, és ezt a lehetőséget soha nem hagyom ki szívesen.

– Még mindig körülvesznek a rajongó – most már nagymamák?
– Igen, és még mindig nagyon sok levelet kapok, de ma már nem számolom, hogy mennyit.

– A mi korosztályunk romantikus volt. Mit gondolsz, kihalófélben a romantika?
– Biztos vagyok benne, hogy nem. Bár manapság ez nem sikk és ezért talán nehezebben mutatjuk ki, de kétségkívül ma is létezik. A mai fiatalság talán kicsit jobban szégyelli bevallani érzelmeit, de ha két fiatal egymás között marad, ma is ugyanúgy felszínre kerülnek a mélyebb érzelmek, mint a mi fiatalságunk idején.

– Első gitár?
– Az első gitáromat a hatvanas évek elején kaptam, amit magam alakítottam át akusztikusból elektromos gitárrá. De az első igazi márkás gitárom egy Franus gyártmány, Billy Lorento típus volt.

– Tanultál-e valaha énekelni?
– Igen, az autodidakta korszakomon túllépve, de még a pályafutásom kezdetén párhuzamosan tanultam gitározni Sugár Györgynél, énekórára és hangképzésre pedig Sík Olga tanárnőhöz jártam. Hozzá még a mai napig is eljárok.

– Amire felfigyeltünk a pályád elején, a rád oly jellemző orrhangnak van valami biológiai oka?
– Nos, Sík Olga szerint, mivel Jugoszláviából származom, az ottani emberek jellegzetes mediterrán hangja az oka ennek. Természetesen a tanulásnak köszönhetően ez sokat javult, mégis, aki parodizálni akar, az ma is befogja az orrát. Remélem, hogy akik most ismernek meg engem, vagyis a fiatalabb generációnak ez eszébe sem jut.

– Tudom, hogy a legjobb barátod egyben az öcséd, Dusán. Azonban most mégis családon kívüli barátaidról szeretnék kérdezni.
– Sokszor a nevek nem mondanak semmit. Van egy tanár barátom, akit a gyerekeimen keresztül ismertem meg. Vannak barátaim még egészen fiatal, hogy úgy mondjam, grundos koromból, aztán a Metró korszakból, akikkel a mai napig tart a barátság. Szakmán belül említhetem Presser Gábort, akivel még olyan családi dolgokat is meg tudok beszélni, amit mással nem. Persze vannak olyan barátságok is, amelyek nehezebben ápolhatók. Ezek oka lehet a távolság is. Látod, a mi utolsó találkozásunk óta is eltelt hat év, mégis ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol régen abbahagytuk. Mert azok között az emberek között, akik jól ismerték egymást, és összejáró barátságban voltak, mint mi, az idő múlásától eltekintve nem változott semmi.

– Sokat jártál Amerikában. Összehasonlítva az európai közönséggel, róluk mi a véleményed?
– Amerikai koncertjeimre főleg az idősebb generáció kíváncsi. Az ott született fiatalok nem igazán értik azt a nyelvezetet, azt a szöveget, amit a dalaimban eléneklek. Nem azért, mert nem tudják a nyelvet, hanem mert néha ezekben a dalokban az otthoni napi események is megjelennek és olyan utalások vannak bennük, amit csak az érthet meg, aki otthon él és amire azt mondjuk, hogy félszavakból is megértjük egymást. Sokszor volt szükség rövid magyarázatra a dalok előtt, annál inkább, mert nagyon sokan hozták magukkal amerikai barátaikat, akik rámcsodálkoztak, amikor a technikai felszereltséget és felkészültségünket felmérték. Mintha azt mondták volna: – Hát van ilyen ott Kelet-Európában is? Egyébként élveztem ezeknek az előadásoknak a másságát, mert egy bizonyos szellemi kihívást jelentettek részemre. A nagy országok nagy népei hajlamosak lekicsinylően vélekedni a kis országok kis népeiről, de minket ez csöppet sem zavar, éljük az életünket semmivel sem szegényebben, mint ők.

– Megkockáztatom, hogy lelkiekben még gazdagabban is.
– Én is meg merem kockáztatni, mert a tapasztalataim valóban ezt bizonyítják.

– Zorán kérlek, beszélj nekünk az új lemezedről.
– Az új lemezem tizenegy dalt tartalmaz, melyek még természetesen nem jelentek meg sehol, tehát mindenki számára először lesznek hallhatóak. Kivétel nélkül mindegyik Presser Gábor szerzemény Dusán szövegével.

– Ez azt jelenti, hogy lazsáltál?
– Nem, én mindig írok egy-két nótát, de olyan erős az önkontrollom, hogy kirostálom a saját dalaimat, mert nekem az a fontos, hogy a lemez jó legyen, és nem az, hogy van-e rajta dal tőlem, vagy sem. A felvételen az ország legjobb művészei játszanak és ennek alapján nyugodtan ki merem jelenteni, hogy zeneileg magas színvonalú lemez lesz. Persze, hogy kinek mennyire fog tetszeni, az egyéni ízlés dolga.

– Megemlítenél néhányat közülük?
– Az összes billentyűs munka Presser Pici nevéhez fűződik. Horváth Kornél ütőhangszeres, de nem ő a dobos, hanem Borlai Gergő. Ő huszonegy éves kora ellenére is sztárzenésznek számít. Főleg jazz-zenekarokban játszott, nagyon képzett, jó zenész. A gitárosunk Sipeki Zoltán, aki szintén egy ifjú titán. Mindenféle húros hangszert meg tud szólaltatni, a lemezen többek között még mandolinon is játszik. Latmann Béla főiskolai tanár a basszusgitárosunk, szintén jazz-zenész; a vokált pedig Magyar Hajnalka és Nádasi Veronika alkotják. Van egy fantasztikus tangóharmonikásunk, Orosz Zoltán, aki nem szereti, ha így hívom, mert ő, szerinte, csak egy harmonikás a sok közül. Igazából azonban virtuóz módon bánik a hangszerével.

– Zorán, ez borzasztó. Ilyen öreg lennék? Egyik név sem ismerős nekem.
– Ne keseredj el, ez természetes. Presser Gáboron kívül mind fiatal muzsikus. Én mindig igyekeztem a legjobb zenészekkel együttműködni. Hála Istennek ők is szívesen jönnek és ez nagy elismerés a számomra, mert tudod, hogy a nagyon jó zenészek megválogatják a partnereiket.

– Én azt hiszem, a te neved garancia a lemez sikerére. Ugye az országos turnékat is folytatjátok?
– Persze, bár leszűkült évi 25-30 koncertre. A több kamionnyi technikai berendezés miatt nem tudunk szerepelni kisebb helyeken, csak az ország nagy városaiban, de Szlovákiába, Erdélybe és a Délvidékre is eljutunk.

– Olvastam az interneten, hogy 1993-ban megjelent rólad egy könyv.
– Annak alkalmából, hogy harminc éve voltam akkor már a pályán, készült egy könyv Koncz István által Én így látom Zoránt címmel. Ezt CD, videokazetta és sokféle kiadvány kísérte, még kották is. Most újra készül egy könyv, remélem, mire legközelebb beszélgetünk, erről is tudok valamit mondani.

– És a jelen tervei?
– Az a különleges szombat esti programom, hogy megyek a stúdióba és a tavaszi koncertet nézzük, ami nemsokára megy a tévében. Utómunkákat végzünk a hanganyagon, szóval munkával telik a szombat estém is.

– Mielőtt megköszönöm a beszélgetést, megkérdezném: tervezed-e a jövőben megörvendeztetni az ausztráliai magyarságot egy turnéval?
– Szívem szerint már régen meglátogattam volna az egész világ emigrációját, hiszen te tudod, hogy szüleim jugoszláv származása révén én saját magamon tapasztaltam az emigrációs élet gondjait és fájdalmait. Bár ma már magyarul gondolkodom és számolok, mégsem felejtettem el szüleim nyelvét. Tudom, hogy nehéz kettős szívvel élni, és becsületére váljon mindenkinek, aki ennek ellenére hű marad a gyökereihez. Ezért is szeretnék annyira eljutni Ausztráliába. Viszont összesen a színpadon tízen vagyunk zenészek. Ehhez jön még a két-három technikusból álló gárda, akik kísérnek minket, és akik nélkül meg sem tudnánk szólalni. Ők keverik a hangot és biztosítják a fényt. Ez összesen tizenhárom emberből álló csapatot jelent. Kisebb fajta színház. Ez a minimum létszám, amivel biztosítani tudjuk azt a színvonalat, ami nélkül én nem szívesen lépnék fel a világ bármely pontján. Az ottani magyarság joggal elvárhatja, hogy a legmagasabb szintű előadást kapja, viszont ennek az anyagi kihatása roppant nagy, ha elgondoljuk, hogy ezeknek az embereknek az utaztatása és fogadása milyen költségekkel járna. Zenekar nélkül viszont nem vagyok képes ezt a nívót biztosítani. Egy ilyen előadás megrendezéséhez komoly szponzor háttérre van szükség.

– Ennek ellenére nem búcsúzom tőled reményvesztve, hiszem, hogy a jövőben még adódhat alkalom, hogy elhozhasd hozzánk szülőföldünk szeretetét. Megköszönöm, hogy szakítottál ránk időt és kívánom, hogy kísérje munkádat annyi öröm és szeretet, amennyi a dalaidból sugárzik felénk.

– Nagyon drága vagy Györgyi, én is a viszontlátás reményében búcsúzom tőled, és az ausztráliai magyaroktól. Jó volt veled ismét beszélgetni.

Zorán zárkózott ember. Dalaiban szólal meg a lelke, kapnak hangot érzései. A sors kegyetlensége, hogy kettőjük barátságából mára már csak az övé maradt meg nekem; Éváét már csak a lelkemben ápolhatom tovább. De mindkettőjükét ma is féltve őrzöm, olyan helyen, ahol a por nem lepheti be, az idő vasfoga nem tehet benne kárt. Legbelül – „Valahol mélyen a szívemben”...