in

Zorán: ” Pályám egyik mélypontja volt az, amikor…”

Azt beszélik a Zoránról… címmel jelent meg anyag 1982-ben a Mozi című lapban.

– Vannak irigyeid?
– Bár sosem adtam rá okot, de mindig keringenek különféle mende-mondák ebben a szakmában. Így hát biztos vannak.

– A rossznyelvek azt mondják, ha Presser Gábor nem nyúl a hónod alá, menthetetlenül eltűnsz a popvilágból…

– Őszintén megmondva először magam is azt hittem. Mindaddig, amíg rá nem jöttem, Presser abszolút profi, ő már akkor többet látott bennem, mint saját magam. Pályám egyik mélypontja volt az, amikor föloszlott a Metró együttes. Kényszerből válogatás nélkül énekeltem mindent, amikor Gabi felajánlotta, csináljunk együtt egy lemezt. Azóta már a negyediket készítjük közösen. A Metró együttes idejében is kevés nótát írtam, nem vagyok túlságosan termékeny zeneszerző. Egy előadónak pedig jó szerzőkre van szüksége. Úgy érzem, megtaláltuk egymást.

– Azzal is vádoltak már, hogy nem szerepelnél annyit a tévében, ha a testvéred, Dusán nem ott dolgozna.
– Az a vicc, hogy többet tévéztem szólistaként azután, hogy föloszlott a banda, amikor Dusán még nem dolgozott ott. Volt olyan évem, hogy hétszer is felléptem a kamerák előtt. Az elmúlt évben viszont mindössze talán két ízben – és mindaddig nem is akarok, amíg nem jelenik meg az új nagylemezem. De nagyon sokat köszönhetek a televíziónak, az első „Ki mit tud?” fellépésünk óta, amikoris egy csapásra ismertek lettünk. Egyébként mondhatom, az egész pop-rock világ nagyon fájlalja, hogy megszűnt az Egymillió fontos hangjegy című műsor, amely, bármennyire vitatták is, mégiscsak alkalmat adott egy-egy lemez anyagának bemutatására.

– Ha már az egész popzenész társadalom nevében beszélsz, akkor megkérdezem: azt beszélik rólad, hogy saját pályád egyengetése céljából vállaltál szakszervezeti tisztséget…
– Ismerős szöveg, már hallottam jónéhányszor. Persze nem kollégáktól, mert ők tudják, hogy ennek sokkalta inkább kárát látja az ember, mint hasznát. Társadalmi munkában végezzük ezt a rengeteg időt igénylő, idegőrlő munkát. Azért vállaltam el, mert én már sok mindent átéltem ezen a pályán, a teljes kiszolgáltatottságnak minden fokát is. Kezdetben azt mondták: ez a zene csak múló divat, mint a miniszoknya. Aztán kiderült, hogy szó szerint forradalmasította a zenét, milliókat vonz, generációk nőnek fel ezen a muzsikán, de bennünket mégis évekig csak lelkes amatőröknek tartottak. Ezt tükrözte – és tükrözi ma is – jónéhány érvényben levő rendelet, amely a munkalehetőségeinket és a honoráriumokat szabályozza. Ez vonatkozik a tévére, rádióra és a lemezgyárra egyaránt. Presser Gabinak egyszer szerepelt a motorja egy showban. A motor, mint kellék, többet „keresett”, mint a zeneszerző. Aztán nem lehet jó minőségű hangszert és erősítőt vásárolni, mert itthon nem hoznak forgalomba. Mindenki úgy szerez, ahogy tud. A költségtérítést is egy 1958-as rendelet szabályozza, holott azóta már teherautók szállítják a felszerelést… Soroljam? Jó néhány kérdést egyénenként, külön-külön egyszerűen nem tudunk megoldani. Évek óta szeretnénk egy klubot létrehozni, ahol beszélgetni, gyakorolni, olykor koncertezni lehet. Támogatók és ellenzők egyaránt vannak még ma is, de mi is megmutattuk, hogy a rivalizálás ellenére egységesen is föl tudunk lépni. Nyáron, a hajógyári szigeten rendezett szuper-koncerten, ahol 16 banda játszott reggeltől estig, a bevételt a klubunk létrehozására ajánlottuk fel. Ha minden jól megy, szeptemberre elkészül, és berendezünk végre egy szakszervezeti irodát, hogy a kezdőknek is legyen hová fordulniok akár szakmai akár egyéb kérdéseikkel. No most, ha valaki azt hiszi, hogy ezt szakszervezeti titkárként magamért csinálom, az téved. Jó néhány olyan emberrel és igazgatóval összekülönböztem már, aki egyébként munkáltatóm…

– Nem zavar, hogy némelyik nótádat a Slágermúzeumban játsszák, hogy a fiad ott ül a képernyő előtt, és majdhogy abban a korban van mint te, amikor játszani kezdtél?
– Ha a régi jó nótáimat hallom, egyáltalán nem zavar. Ha látom a húsz évvel ezelőtti önmagam a tévében, annak már kevésbé örülök. Hidd el, van már viszonyítási alapom, meg tudom különböztetni a sikert a hűvös tapstól. Amíg megvan ez a biztonságérzetem, nem zavar, ha a fiam és a barátai ott ülnek a koncerten. Egyszer Carlos Santanától megkérdezték ugyanezt, és azt felelte: „Amíg jó zenét csinálok, azt sem bánom, ha az unokáim is ott vannak.” – Bár ez még igencsak messze van, de ezt én sem bánnám…

Szólj hozzá!
Hirdetés
Ajánló:

Érdekes! Kovács Kati és Juszt László meglepő duettje

Így szól zongorán a Hull az elsárgult levél