A nemzetiszinhaz.hu Zsótér Sándor rendezőt a vasárnapi premier előtt kérdezte.
A 2002-es szegedi Galilei élete rendezése Király Leventével a címszerepben a hedonista értelmiségi figuráját állította előtérbe. A mostani változatban, Trill Zsolt mellett Törőcsik Marira osztotta az idős Galilei szerepét. Koncepcióban, látványvilágban, miben tér el a mostani rendezés a korábbitól?
– A szegedi előadásban Caravaggio képek elevenedtek meg egy panellakásban. A készülő előadás fekete térben játszódik, egy kifordított-befordított, kétszintes házban. Megrázó volt Trillel és Törőcsikkel dolgozni a Brandban. Életem végéig tanulok Törőcsik Maritól. Azt szeretném, hogy lássák őt, és hogy a legszangvinikusabb, legironikusabb, legfájdalmasabb, legszkeptikusabb szövegek az ő élettapasztalatából szólaljanak meg. Szépnek tartom, hogy a nemzedékek tanítják egymást: ahogy a fiatal Vidnyánszkyt tanítja Trill, úgy tanítja Trillt Törőcsik a darab végén.
Milyen módszerrel dolgozik a színészekkel?
– Magyarázok, nem tudok ülve maradni, ordibálok, túl gyorsan beléjük akarom táplálni a szöveg összes ellentmondását. Mindig kérem őket, hogy kérdezzenek vissza, ha valamit nem értenek. Sok minden arról jut eszembe, amit a színészek csinálnak. Ha jó darabbal foglalkozol, újra és újra egy csomó új dologra jössz rá. A Galilei élete is ilyen, nem lehet a végére érni.
1998 óta rendszeren rendez Brecht-darabokat. Mitől megunhatatlan, örök érvényű, univerzális számára az ő világa?
– Mindig rácsodálkoztat, hogy buta vagyok, semmit nem értek. Tanulnom kell. És tőle lehet. Lobogó kíváncsiságot, csillapíthatatlan energiát sugall. Amit irigylek tőle, az a furfang, abszolút át tud ejteni. Bennem nincs ilyen képesség.
